A kényszerbetegség (hivatalos nevén: obszesszív-kompulzív zavar, angol rövidítéssel: OCD), a depresszió után a második leggyakrabban előforduló pszichiátriai kórkép, átlagosan a népesség 2–3%-a szenved benne világszerte, vagyis Magyarországon kb. 2–300 000 ember – ami igen nagy szám.
Az OCD-sek kényszergondolatoktól és általában a hozzájuk tartozó kényszercselekvésektől szenvednek. Tegyük fel, hogy valaki minden reggel kételkedni kezd, vajon elzárta-e a gázt, kihúzta-e a vasalót és így tovább. Ezért visszaszalad a lakásba, kinyitja az ajtót, ellenőrzi, minden rendben van-e, majd újra elindul munkába. Ezt a jelenséget mind ismerjük, ám egyeseknél az ilyen kényszergondolatok (pl. kételkedés) és kényszercselekvések (pl. ellenőrzés) jóval több időt elvesznek az életből. A pszichiáterek úgy döntöttek, hogy napi egy óránál húzzák meg a határt: akinek már ennyi időt elvesz az idejéből a kényszergondolatokkal és -cselekvésekkel való foglalatosság, annál diagnosztizálják az OCD-t.
Sokféle OCD-t ismerünk. Van, aki kényszeresen fél a beszennyeződéstől, és ezért magát vagy a környezetét tisztogatja. Van, aki betegesen vonzódik a rendhez és a szimmetriához, ezért állandón rendszerez és „a helyére rak” doplgokat. Megint mások kényszeresen gyűjtögetnek, vagy szexuális, illetve agresszív gondolatok kínozzák őket, kényszeresen megszámlálnak maguk körül mindent, esetleg a saját testükkel kapcsolatos kényszerképzetektől szenvednek (csúnyaságtól, nagy orttól, fénylő bőrtől, bármi mástól) – nagyon sokféle OCD van. Mindegyikben közös azonban, hogy a beteg teljes mértékben tudatában van, hogy fölösleges, értelmetlen vagy épp káros dolgot csinál, ám nem tudja magában legyőzni a késztetést. Sok ember énidegennek éli meg ezeket a kényszereket – saját maga számára is kellemetlennek, melytől szívesen szabadulna, mégsem tud. Nagyon sok kényszerbeteg végül komolyan depressziós lesz, életminősége komolyan leromlik, képtelenné válik rá, hogy dolgozzon vagy társasági életet éljen.
Jack Nicholson annak idején Oscar-díjat kapott az OCD-ben szenvedő író megformálásért az As good as it gets (magyarul: Lesz ez még így se) című filmben, amely élethűen mutatja be a kényszerbetegség tüneteit.
Sok kényszerbetegnél a saját gondolatok, cselekedetek miatt érzett szégyen okoz elszigetelődést. A kényszerbetegséget hagyományosan olyan kórképnek tekintették, amelynek kialakulásában a neveltetés, a szülők, a tanárok, a környezet játsszák a főszerepet. Megfigyelték például, hogy a kényszeres páciensnek már a szülei is hasonló személyiségűek voltak. A következő esettanulmány-vázlat jól példázza ezt:
Miss X állandóan attól félt, hogy az anyját valamilyen szerencsétlenség éri, és ezért rendszeresen telefonon hívogatta, váratlanul meglátogatta, akár óránként szüksége volt arra a megerősítésre, hogy az anyja jól van. Hovatovább már minden idejét ez az aggodalmaskodás töltötte ki. Mikor már szégyellt újabb ellenőrzésbe kezdeni, hogy jól van-e az anyja, valahogyan az eszébe ötlött, hogy azzal is megelőzheti a közelgő szerencsétlenséget, ha megszámlál bizonyos dolgokat: hány ember száll le éppen a buszról, hány gyufaszál van a dobozban és így tovább. Mikor a terapeuta Miss X anyjával leült beszélgetni, kiderült, hogy neki is hasonló kényszertevékenységei vannak, például rendszeresen elmond bizonyos mondókákat vagy nyelvtörőket, amelyek valami mágikus módon segítenek megvédeni a környezetét. (Fontos értenünk, hogy az OCD-sek tulajdonképpen tudják, hogy az ilyen cselekvéseknek semmi értelmük, mégsem tudják leállítani őket.)
Az ehhez hasonló számtalan történetből adódott tehát a következtetés: az OCD egyfajta „tanult” betegség vagy másképpen fogalmazva: helytelen alkalmazkodás a szorongás csökkentésére. Ha jobban belegondolunk, elég nyilvánvalónak tűnik ez a magyarázat, hiszen a kényszerbetegségben megjelenő gondolatok és cselekedetek nagy része minden embernél felmerül. Ki ne szaladt volna már vissza kétszer is akár, hogy ellenőrizze a vasalót meg a gázt? Melyik óvodás nem végez mágikus, ismételődő tevékenységeket (számolás, katatón mozgás, varázsigék mormolása ), hogy a valós vagy képzelt rontást elhárítása? Az OCD-ben szenvedők „csak” annyiban különböznek a többi embertől, hogy idejük sokkal nagyobb részét szentelik e kényszerkésztetéseknek. A pszichoterapeuták számára ezért egyértelmű volt, hogy az OCD végül is egy „rossz eletstratégia” túltzott használata, vagyis nem „az agyban”, hanem „a tudatban” (ha úgy tetszik: lélekben) keresték a betegség okát.
A 20. század második fele során azonban egyre több kezdett arra utalni, hogy a kényszerbetegség kialakulásában a neurobiológiai tényezők jóval fontosabbak, mint ahogy azt addig gondolták.
