A tánc- és mozgásterápiát számos egészségi probléma esetén sikeresen szokták bevetni, legyenek azok inkább tudati vagy inkább fizikai természetűek.
Ami a mentális problémákat illeti, számos olyan gond esetén lehet sikeres a mozgásterápia, olyan esetekben is, amelyeket nem neveznénk éppen diagnosztizálandó pszichikai zavarnak: „Kirúgtak a munkahelyemről és magam alatt vagyok.” „Boldogtalan a házasságom.” „Túl kövérnek tartom magam, de nem tudok lefogyni.” A mozgásterápia erejét ezekben a szituációkban gyakran az adja, hogy az ember gúzsba kötő fogalmak nélkül kísérletezhet a testével s egyben a tudatával.
Van azonban néhány olyan mentális zavar, állapot, amelyeken különösen sikeresen lehet segíteni ezzel a módszerrel. Az egyik ilyen az autizmus, amelyet egyre nagyobb számban diagnosztizálnak világszerte. Különféle becslések 1–4 %-ra teszik az autizmus előfordulását a földi lakosságban, ami – ha jobban meggondoljuk – igen magas szám. Az autizmust döntően genetikai s csak részben szociális tényezők okozzák, s a lényegét egyszerűen talán úgy emelhetjük ki, ha azt mondjuk, hogy az ember a környezetéből érkező ingerekre – legyen az a fizikai környezet vagy más emberek – a megszokottól különbözően reagál. Például előfordulhat, hogy ráköszönünk egy ismerős autistára, és kedvesen, de egyben rutinszerűen a hogyléte után érdeklődik, ő pedig hirtelenjében nem tud mit kezdeni ezzel az ingerrel, zavarba esik, és elrohan vagy éppen furcsán, érthetetlenül motyog valamit.
A problémát az okozza, hogy autista embernek már az észlelése is eltérő. Például normál hangon beszélünk hozzá, de az neki túl hangos. Vagy nem érti, hogy ha túl távol áll a másiktól, akkor nem alakulhat ki a kommunikáció. Az ilyen problémával élők jó része ezért gyakran a saját világába menekül, jellemzően nem szívesen mozdul ki otthonról.
A képen egy autista kisgyermek sorba rendezte a játékait, majd elszunnyadt mellettük. Nancy J Price - Wikimedia Commons
A táncterápiás folyamat fejleszti az autisták korlátozott mozgáskoordinációját és javítja a saját testük észlelését is, mivel egy olyan befogadó–kísérletező közegben próbálkozhatnak a testük használatával, amelyet a „normál” élet nem ad meg. Ha egy ilyen korlátozott, ám egyben játékos térben sikerélményt szerez egy ilyen problémától szenvedő ember, gyakran nagyobb önbizalommal vág neki a külső térnek, „a nagyvilágnak” is.
Az autistákkal foglalkozó mozgásterápiás csoportoknak gyakori eszköze, hogy a folyamat végeztével improvizáción alapuló táncszínházi előadást hoznak létre, valódi közönség előtt. Mindez szintén segít a résztvevők gátlásainak az oldásában, s segíti a további szociális beilleszkedést.