A poszttraumás stresszzavar egy másik olyan mentális probléma, amelynél a mozgásterápiát sikerrel szoktál bevetni.
Ennél a pszichikai betegnél az embert valamilyen nagyon sokk, trauma érte. Általában valamilyen katasztrófa vagy baleset túlélőinél szokták felfedezni ezt a problémát, de például bűncselekmények vagy épp családon belüli erőszak áldozatai is beszámolnak a zavar tüneteiről. A poszttraumás stresszzavarban szenvedők valamilyen módon újra- és újraélik azt a sokkot, amelyet korábban valósan megéltek, és nem tudnak ettől az élménytől szabadulni annak ellenére sem, hogy a trauma óta sok hónap múlott el.
Az élményismétlés (rém)álmokban, ébrenlétben egyaránt megtörténhet. Nagyon gyakori, hogy bizonyos helyzetekről valakinek újra és újra ugyanaz jut az eszébe – pl. tüzek túlélőinél előfordulhat, hogy a működő gáztűzhely erős szorongásra készteti őket. A külső ingerekkel szemben gyakran fejlődik ki túlérzékenység – gyakran már egy-egy hangosabb zaj, erősebb fény is komoly stresszfaktor a poszttraumás zavarban szenvedők számára.
Akkor beszélünk erről a betegségről, ha valaki több hónappal a kiváltó esemény után is ebben a túlérzékeny állapotban van, s direkt elkerül egy csomó szituációt, nehogy újra stresszes dolgokkal szembesüljön. Nem ritka, hogy az ilyen emberek nem tudnák már a munkahelyükre sem bejárni, hanem otthon a négy fal között szenvednek. Ebben a tekintetben a poszttraumás stresszzavar más mentális zavarokra is hasonlít, például a depresszióra vagy az agorafóbiára.
Sokan úgy gondolják, hogy a mozgásterápia azért olyan hatásos a poszttraumás stresszzavarban szenvedők esetében, mert egy biztonságos helyen össze tudja hozni a jelent és a múltat, a páciens pedig ebben a biztonságos térben tér- és testtudatosan újraélheti a traumát. Ezzel szembe is tud nézni vele, és a testjátékkal, testi kísérletezéssel el is tudja engedni ezt az élményt.
Tulajdonképpen mindez gyakran egy olyan tanulási folyamat, ahol az ember kikísérletezi, melyek azok a testi mozdulatok és helyeztek, amelyekkel sikeresebben tudja a helyén, vagyis a múltban tartani a fájdalmas tapasztalatot. A test gesztusai egyben különféle „tudatcselekedetek” is, amelyek az egyéni létezés, működés más-más pályáit érintik.