Az alternatív gyógyászati módszerek virágzásának az egyik legtermékenyebb terepe az a terület, ahol a modern nyugati tudomány határai húzódnak (pl. daganatos betegségek, cukorbetegség, allergia) – mindezzel az elmúlt héten foglalkoztunk. Nem biztos azonban, hogy az adott tudományterület fejletlensége okozza az alternatívák megjelenését – lehet, hogy az ellátórendszer fejletlensége.
Bármilyen fejlett országban éljünk is ugyanis az egészségügyi ellátást tekintve, számos olyan probléma, illetve életterület létezik, amelyet a hivatalos intézmények elégtelenül kezelnek. Magyarországon például jellegzetesen ilyenek a testi rehabilitáció (gyógytorna, manuálterápia stb.), a mentális zavarok (pszichoterápia), illetve az életmódterápia témái (pl. elhízás, dohányzás). A tudomány mai állása szerint egy közepesen súlyos depressziót vagy éppen idegbecsípődéssel járó derékfájást nagyszerűen meg lehet gyógyítani, sokszor gyógyszerek nélkül is, ám aki belefutott már hasonló problémákba, az pontosan tudhatja, hogy minálunk az intézményrendszer ehhez elégtelen.
Ha hazánkban valaki ortopédiai vagy reumatológiai problémákkal fordul az állami egészségügyi ellátáshoz, akkor jó eséllyel csak hosszú várólistákra, soha el nem készülő diagnózisokra, illetve elégtelen kezelésre számíthat. Emlékszem, egyszer ízületi gyulladásom volt a könyökömben és a térdemben. Hónapokkal későbbi időpontot kaptam, összesen másfél évig vizsgálgattak, majd anélkül, hogy a diagnózist egyáltalán megállapították volna, elmúlt a problémám, és föladtam az orvoshoz járást.
Mikor évekkel később idegbecsípődésem volt a derekamnál – hivatalosabban: kezdődő porckorongsérvem –, már nem is kísérleteztem a hivatalos egészségüggyel. Így először egy örmény manuálterapeutánál kötöttem ki, aki az elektroakupunktúrától a cicasimogatásig mindenfélét felírt nekem. Aztán amikor a számla már elfogadhatatlan mértékűre duzzadt, de a derekam még mindig ugyanúgy fájt, szerencsére összefutottam egy ortopéd orvossal, aki azt javasolta, keressek egy jó – értsd: „maszek” – gyógytornászt, aki szép, lassan megoldotta a problémámat. (Persze, ezzel nem azt mondom, hogy az embernek ne lehetne szerencséje: a feleségem kórházi gyógytornásza például kiváló szakembernek bizonyult.) Megtanultam a leckét, és azóta tudom, hogy az ilyen problémákat jobb megelőzni, mint gyógyítani – s ehhez testi figyelmet, organikus mozgást kell tanulni.
Ám a tízmillió jógaoktató országában ez is nehéz vállalás. A legkülönfélébb hátterű emberek nevezik magukat mindenféle mozgásoktatónak minálunk, miközben gyakran a legelemibb anatómiai ismereteik is hiányoznak. A kedvencemmel ezek közül a feleségem találkozott egy órán, ahol a tanár közölte: ezt a gyakorlatot nem fogja bemutatni, mert gerincsérve van. De a Pilates-oktató barátom is rehabilitál olyan embereket, akiket korábbi edzőik a halálba dicsértek hajlékony derekukért, laza ízületeikért – a dicséret addig tartott, amíg ki nem derült, hogy a lazaság és a helyéről kimozduló porckorong bizony nem egy kategória.
A „tudományos” pszichoterápia alternatíváival kapcsolatban sem árt az óvatosság. Sokan azért veszik igénybe ezeket, mert nincs idejük, energiájuk, pénzük egy „normális”, esetleg hosszan elhúzódó pszichoterápiás folyamatra, vagy elégedetlenek azokkal a pszichológus, pszichiáter szakemberekkel, akikkel találkoztak. Manapság, ha az embernek nincs igazán komoly mentális zavara, akkor csakis a fizetős ellátásban találhat segítségre, márpedig ez adott esetben nagyon komoly pénzeket emészt fel. Budapesten ma egy jónak tartott pszichoterapeuta 8–15 forintot kér el óránként, és a heti egy-két óra a minimum (de bizonyos folyamatokban ennél is többre van szükség). Ráadásul mindez hosszú évekig tarthat, akár nyolcig, tízig is. Mindez sokakat elrémiszt, és akkor következnek az alternatív megoldások.
Kineziológia, családállítás, rontáslevétel, aurasebészet, hipnózis, ráolvasás, mantrázás – szinte bármeddig folytatható a sor, és ember legyen a talpán, aki kiigazodik a százezer különféle módszer között. Elég sok mindenbe belefutottam már, és azt hiszem, hogy egyetlen tanáccsal tudok már szolgálni: téved, aki azt hiszi, hogy ami rossz mentális vágányon futott évtizedeken át, azt majd szinte erőfeszítéstől mentesen, pár vagy párszor tíz óra alatt kielégítő útra lehet terelni. Amikor olyasmiket olvasok, hogy „a kineziológus boldog embereket gyárt”, miközben „akár 3–5 kezelési alkalom is elég lehet a depresszió, önértékelési zavarok, kapcsolati problémák, tanulási zavarok, pánikbetegség gyógyítására”, akkor kinyílik a bicska a zsebemben. Nyilvánvaló, hogy aki ilyeneket ír, az azt hiszi, hogy a test és a tudat valamiféle automata összefüggésrendszer, és cseppet sincs tekintettel arra, hogy valódi, tapasztalati megértés és átélés nélkül a mentális problémáinkat nem tudjuk megoldani. Nem olyan ez, hogy itt megnyomunk egy gombot, akkor az az izé átállítódik, és már kész is. A tudatunkban és a tudattalanunkban rögzült viselkedési mintáinkat bizony ugyanúgy kell átkódolnunk, mint ahogyan a kisgyermek tanulja meg és hozza létre önmagát – s ez gyakran tovább tart, mint az eredeti folyamat.
