A civilizált társadalmi környezet sok esetben kifejezetten megkönnyíti, hogy a gyerek fizikai értelemben inaktív legyen, miközben túleszi magát.
Számos szülő csak reggel és este találkozik a gyerekével, és nem készít neki ételt. Ezzel párhuzamosan egy modern gyerek évente kb. 10 000 ételreklámmal találkozik, amelyek túlnyomó többsége egészségtelen gyorséttermi, élelmiszeripari terméket, cukros üdítőt vagy édességet hirdet. (Ki látott már zöldsálatareklámot, ugye?:) Mivel a reklámok által közvetített érzelmi előny (leegyszerűsítve: „ha ezt eszed/iszod, jófej, kúl, vicces stb. leszel”, illetve „egy menő csapathoz fogsz tartozni”) jóval fontosabb a gyerek számára, mint bármilyen egyéb racionális, egészségi haszon, ezeket a reklámozott termékeket fogja választani, ha rá van bízva a saját étkezése.
Ahogy arról már az Egészségtrend oldalain sokszor és hosszasan értekeztünk, ezek a modern termékek jóval nagyobb energiatartalmúak szoktak lenni, mint a „hagyományos” ételek, értve ezalatt azt, hogy például chipsből sokkal több kilojoule-t el lehet elfogyasztani, mint mondjuk bácskai rizseshúsból, mire a telítettségérzés egyáltalán jelentkezik. A cukros üdítők trükkösebbek, hiszen ezek energiatartalmát még nehezebb érzékelni, ráadásul valójában sokszor még szomjasabbá tesznek, így sarkallva túlfogyasztásra.
Az amerikai eredetű túlfogyasztási szokások emellett nálunk is teret hódítanak. Számos gyorsétteremben már korlátlanul újra lehet tölteni az üdítős poharat, miközben országszerte szaporodnak az „all you can eat” – „egyél, amennyi beléd fér” jellegű vendéglők, ahol egy fix összeg befizetése után annyit ehet a vendég, amennyi csak tud. Nyilván ilyenkor mindenki maximalizálni igyekszik a fogyasztását, vagyis jól teletömi magát, pedig nincs is annyi ételre szüksége.
A gyerekelhízás nemcsak azért válik egyre gyakoribb problémává, mert a gyerekek túleszik magukat, hanem azért is, mert fizikai aktivitásuk ezzel párhuzamosan radikálisan lecsökken. Egyértelmű, hogy a gyerekek ebben is a szüleiket utánozzák, vagy legalábbis azt, amit a szülőkből látnak (azaz: amit a szülő otthon megmutat magából).
Egy többé-kevésbé fejlett (értsd: gazdag) társadalom átlagos családjában lényegében egyfolytában megy a tévé, ha van otthon valaki. Még akkor is, ha amúgy konkrétan nem nézi senki. Általános jelenség Magyarországon is, hogy míg a család beszélget, vagy közösen étkezik, akkor sem kapcsolják ki a készüléket. A gyerekek számára ez is egy természetes, követendő mintázat, lázadásuk esetleg annyiban nyilvánulhat meg, hogy a televízió képernyőjét a játékok vagy az internet képernyőjére cserélik. A képernyő előtt ülve is átélhető egy csomó izgalmas dolog, s a gyerek számára nincs sok különbség egy érdekes történet befogadása, illetve egy szabadtéri bújócska megélése között. Kutatások szerint egy konkrét dolog elképzelése ugyanolyan hatással van a tudatunkra (s az agyunkra), mint a valóság, s ez a gyerekekre fokozottan igaz, a mai technológia fejlesztői pedig mindent meg is tesznek, hogy elmossák a képzelet és a realitás közötti határokat. Vagyis elképzelhető, hogy elhízott, hatvankilós nyolcéves kisgyerek vagyok, miközben naponta órákat töltök azzal, hogy atletikus hősök bőrébe bújva teszek igazságot az Univerzumban, igaz, eközben elfogy egy kis popcorn, kóla, csipsz és csoki is.
A Call of Duty – napjaink egyik népszerű számítógépes játéka – tökéletesen mutatja, milyen részletgazdag és hiteles valóságot tudnak ma már létrehozni a fejlesztők. Forrás: http://www.giga.de/spiele/call-of-duty-ghosts/
Természetesen nem a technológia „tehet róla”, hogy a gyerekek a mozgásszegény életmódot választják. Különösen nagyvárosi környezetben gyakori jelenség, hogy az elfoglalt szülő számára kényelmes megoldásnak tűnik, ha a gyerek nem mozdul ki a lakásból. Adott esetben így könnyebb rá vigyázni, nem keveredik bajba olyan könnyen és így tovább. A mai civilizációnkat jellemző sok költözés, óvoda-, iskolaváltás, illetve a rokoni körből való kiszakadás is okozhatja, hogy a gyerek nem érzi jól magát új társai között, nehezen vagy sehogy sem illeszkedik be, és inkább a szülői ház magányába menekül annak ellenére, hogy a kicsik is társas lények. Láthatólag nagyon is visszatérő problémája korunknak, hogy az elfoglalt szülő a gyereket lényegében az óvodára, iskolára bízza, ahol aztán a sorozatos, nemcsak a tanulással, hanem a társas élettel, a barátkozással is kapcsolatos kudarcok sorozata következtében a gyerek elszigeteltté válik, és képtelen úrrá lenni saját gondjain. A gyerekkori elmagányosodás, illetve depresszió megágyazhat azoknak a viselkedési, evési mintázatoknak, amelyek aztán elhízáshoz vezetnek.
