Azt hiszem, az elmúlt hónapok során sok-sok példán keresztül elég sikeresen szemléltettük itt, az Egészségtrenden, hogy milyen komoly társadalmi, gazdasági s persze személyes probléma az elhízás. Ha csak a személyes szintet nézzük, akkor is nyilvánvaló, hogy életünk minden fontos területét komolyan érinti. A pszichiáterek és a pszichológusok általában akkor nyilvánítanak egy adott emberi állapotot mentális zavarnak, ha az komoly szenvedést okoz, vagy ha a személyt megakadályozza legalább az egyik alapfunkciójának az ellátásában. Ezek a funkciók pl. a társas élettel, a munkával, a párkapcsolatban éléssel és szexualitással kapcsolatosak, valamint kiterjednek olyan témákra is, mint hogy a személy képes-e ellátni önmagát. Ha ez alapján kellene megítélni az elhízást, akkor joggal nevezhetnénk akár pszichiátriai kórképnek is.
Ettől függetlenül aligha veszi a legtöbb civilizált ember elég komolyan a kövérség problémáját, gyakran még azok sem, akik közvetlenül szenvednek tőle, pedig szerintem nyilvánvalóan hasonlít azokra a mentális zavarokra, amelyek szintén a túlfogyasztással függenek össze – ilyen a drogfüggőség vagy alkoholizmus, de akár a szerencsejáték- és szexfüggőséget is ebbe a viselkedési kategóriába sorolnám. (Még egyszer szeretném hangsúlyozni, hogy az egészséget veszélyeztető elhízottságról beszélek, nem pedig arról a problémáról, hogy „le kell adnom legalább három kilót, mert nem férek bele az új nadrágomba” – ezekről majd később lesz szó.)
Mindebből mégsem következik az, hogy ugyanolyan megítélés alá esne egy komolyan elhízott ember, mint egy drogfüggő, sőt bizonyos fejlett országokban, pl. Egyesült Államokban, komoly mozgalmak is működnek, amelyek szinte elnyomott kisebbségként kezelik a túlsúlytól szenvedő embereket. Természetesen ha arról van szó, hogy egy mentális zavarral, betegséggel, esetleg fogyatékossággal élő embert is ugyanolyan tisztelet, elfogadás és megbecsülés illet meg, mint az ezektől nem szenvedő társait – akkor ezzel mint jó érzésű ember én is egyetértek.
Sokszor az az érzésem, mintha „bocsánatos egészségi bűn” lenne az elhízás – szemben a dohányzással, az alkoholizmusssal vagy épp a drogfüggőséggel… Kövérnek lenni az éhínség és alultápláltság évszázadai során egyet jelentett a jóléttel, s ez a konnotáció gyakran még ma is tetten érhető a közgondolkodásban. Az Egészségtrend blogoldalán pl. az egyik felhasználó azt a megjegyzést fűzte a témához, hogy „Nekem mindig bejöttek a duci emberek. Kevésbé nagyképűek és nagyrészt vidám emberek. Én, ducipárti vagyok.” A kultúránkban még mindig megtalálható sztereotípia szerint az elhízott emberek elégedettebbek, ennek következtében vidám, jókedvű emberek. Nagymamám is – aki fiatal korában, főként a háborúban sokat éhezett – mindig azt mondta: a zsírpárnában nyugszanak meg az idegek. A valóság ezzel szemben kutatások szerint az, hogy az elhízott embereknek 25%-kal több esélyük van arra, hogy depressziósak legyenek, illetve magának a depressziónak és az elhízásnak is közös gyökerei lehetnek.
A Földön járványszerűen terjedő elhízásnak minden bizonnyal úgy fogunk tudni gátat vetni, ha először a közvélekedés változik meg, s többé nem tekintjük nüansznyi problémának a kövérséget.
