Az elhízáshoz vezető és azt fenntartó viselkedés – a korábban emlegetett, túlfogyasztással kapcsolatos mentális zavarokhoz hasonlóan – komoly testi-tudati mintázatokat alakít ki az emberben, és ezekből a megszokásokból nagy munka kilépni. Általában több ilyen testi-tudati program működik egymással párhuzamosan (a gyerekelhízással kapcsolatban több ilyen mintázatot is érintettünk: http://egeszsegtrend.blog.hu/2015/04/14/a_gyerekek_elhizasa_i és http://egeszsegtrend.blog.hu/2015/04/18/a_gyerekek_elhizasa_ii), s minél többször ismételjük meg ezeket, annál inkább rögzíti azt a testünk és a tudatunk. Ha például egy gyerek megszokta, hogy akkor is tovább eszik, ha már telítettnek érzi magát – mert pl. a szülei erre szólítják fel –, egy komplex agyi-testi mechanizmus alakul ki benne, amely arra utasítja a tudat megfelelő részét, hogy hagyja figyelmen kívül azt a gyomorból érkező idegi információt, miszerint „teli a poci”. Másodlagosan pedig a gyerek öntudatlanul is magyarázatot keres, hogy miért kell mindent megennie a tányérjáról, ha már jóllakott. Mivel egy gyerek általában a legfőbb példának tartja a szüleit, azt a következtetést szűri le ebből a viselkedési mintázatból, hogy a túlevés helyes cselekvés.

Hosszabb távon ez oda vezet, hogy a gyerek – akár már felnőtté érve – azzal szembesül, hogy a normálnak mondott ételadagoktól nem tud jóllakni, hiszen az ő telítettségküszöbe jóval magasabbra került. Az egyén, aki megszokta, hogy pukkadásig eszi magát, egy fogyókúra során egyszerűen azt tapasztalja, hogy amitől mások jóllaknak, attól ő képtelen! Ilyenkor gyakorlatilag újra kell kondicionálnia a saját tudatát, és ha csak nem folyamodik trükkös megoldásokhoz (gyógyszerhez, gyomorgyűrűhöz), akkor lényegében nagy önfegyelemmel éhezteti magát. Objektíve ugyan annyit eszik, amennyire a szervezetének szüksége van, szubjektíve azonban ezt a szintet a tudata elégtelennek találja, és az agyából olyan jelzések érkeznek a normális adag elfogyasztása után is, amelyek további táplálkozásra sarkallják.

Óriási erőfeszítésbe és önfegyelembe kerül, amíg valaki maga mögött tudja hagyni a túlfogyasztás testi-tudati mintázatát, és a folyamat közben valószínűleg többször is visszaesik. Egyelőre azonban nem léteznek olyan módszerek, amelyekkel kívülről tudnánk befolyásolni az ilyen testtudati mintázatokat.

Ha egy gyereket a szülei túlevésre kényszerítenek („Addig nem állsz fel innen, amíg a tányérodon egy falat is maradt) vagy késztetnek (ilyenkor a gyerek egyszerűen csak látja a túl sokat evő, elhízott szülei példáját), akkor gyakran arra a következtetésre jut, hogy a pukkadásig zabálás követendő viselkedésforma. Annak a felismerése és elfogadása, hogy a szüleinktől eltanult példák nem is olyan helyesek, gyakran nagyon nehéz. Nem kell hozzá szakembernek lenni, hogy belássuk, sokan még akkor is szüleink mintázatait követjük tetteinkben, amikor szavainkban kárhoztatjuk azokat. Ha most egy pillanatra elgondolkodnánk, és megállnánk az olvasásban, hány olyan ismerősünket tudnánk most felsorolni, aki valamilyen viselkedésforma miatt kritizálja a szüleit, miközben ugyanazt a viselkedést ismétli meg önmaga is? És ha önismeretünk engedi, hány ilyen mintázatot tudnánk felfedezni önmagunkban?

A lelki segítők nagyon is jól ismerik például azt a szörnyű mechanizmust, amikor a szülő által szexuálisan bántalmazott gyerekből felnövekedve (vagy épp fel sem nőve) prostituált lesz. Ez ugyan borzasztó, ugyanakkor érthető: a gyerek, aki eredetileg nagyon is szereti szüleit, róluk vesz példát, hajlamos egész életében azt a mintázatot ismételni, amit tőlük tanult, még akkor is, ha közben a tudatának azzal a részével, amelyet mondjuk racionális észnek hívhatnánk, megérti, hogy ez nem helyes. Életünk első szakasza, a csecsemő- és gyerekkor hihetetlen mértékben meghatároz minket. Az állatokat is.

Állattartók és -kutatók körében ismert jelenség, hogy a sokat éhező, kivert, kóbor állatok gyakran nem tudnak visszatalálni a normális étkezési szokásaikhoz. Mivel megtapasztalták, hogy nem biztos, hogy holnap is lesz kaja, akkor is annyit esznek, amennyi csak beléjük fér, még évekkel azután is, hogy gondos, szerető gazdihoz kerültek, aki elegendő élelmet biztosít számukra. Magam is ismertem is egy ilyen kutyát, akit egy hideg télen fogadtak be kölyökként a gazdái – egy kedves nyugdíjas házaspár. Az akkor már öt éve náluk lévő tacskó-keverék olyan kövér volt, hogy gyakorlatilag a földet súrolta a hasa, mégis mindig enni szeretett volna, hihetetlenül esdeklő pofával tudott könyörögni az újabb és újabb táplálékért. Az állatorvos figyelmeztette is az esdeklésnek ellenállni nem tudó gazdákat, hogy a kutya – aki akkor már több bélcsavarodást túlélt – bele fog pusztulni mindebbe. Végül sajnos ez is történt…