A paleolit diéta elmélete iskolapéldája a csúsztatás művészetének: ügyesen vegyíti a valós információkat a tévesekkel, majd bizonyítatlan érvek segítségével sok helytálló és sok értelmetlen következtetést von le belőlük. Minden ilyen elmélet aprómunkára kényszeríti az embert: mivel az állítások mögött kérdéses érvelés áll, azokat mind egyenként kell megvizsgálnunk, hogy valóban az előnyünkre válnak-e.
Sokan például kifejezetten fogyásra használják a paleolit diétát, majd lelkesen ecsetelik, milyen hatásos – nyilván a mögötte álló elmélet is megállja a helyét, gondolják, és lelkesen terjeszteni kezdik az igét. Pedig nagyon messze állnak az igazságtól.
A paleolit étkezés propagálói szerint ételeink nagyobbik felének, 55–65%-ának állati eredetűnek kellene lennie, ami azt is jelenti, hogy a bevitt táplálék jó része – 20–35%-ának (ezen ők maguk is vitáznak még) – szerintük fehérje kell, hogy legyen. A sok keményítőt tartalmazó ételeket a gabonafélékkel együtt elhagyni javasolják, különbséget sem téve például „ipari” búza és teljes kiőrlésű tönkölybúza között. Az így előálló étrend nagyon hasonlít – mondjuk – az Atkins-diétáéra (azzal a különbséggel, hogy ott például a gyümölcsöket és az olajos magvakat is démonizálják): sok hús, sok saláta, sok zsiradék.
Ilyen étrendre maximum bodybuildereknek vagy fitneszőrülteknek van szükségük, ám kétségtelen tény, hogy egy darabig általában lehet tőle fogyni (habár nem mindegy, mennyire vagyunk túlsúlyosak, hogyan étkeztünk addig, mennyit mozgunk és így tovább). A szervezetnek sokkal több szénhidrátra van szüksége, mint fehérjére, és a fehérje átalakítása szénhidráttá energiaigényes, nem feltétlenül jó hatásfokú folyamat.
A fogyás egészségi ára azonban kérdéses. Ahogy itt már többször kifejtettem, egyértelmű bizonyítékok állnak a rendelkezésünkre, hogy a túlzott állatifehérje-fogyasztás számos betegség komoly rizikófaktora a köszvénytől a vese- és bélbántalmakon át több rákfajtáig, és hosszú távon fölöslegesen terheli a szervezetünket. Minél idősebbek vagyunk, annál rosszabb hatásfokkal működik az emésztésünk, sőt az egész szervezetünk, és ezzel párhuzamosan általában egyre kevesebb állati fehérjét is igénylünk.
Vagyis lehet a paleolit diétától fogyni, és rövidebb időszakokra akár hasznát is vehetjük enne, ám hosszú távon erre alapozni a súlyunkat egészségileg messze nem éri meg.
Akik pozitív tapasztalataikról számolnak be, miután átálltak a paleolit étrendre, azok – ha nem viszik túlzásba a húsevést – gyakran számolnak be arról, hogy bizonyos betegségeik – például pajzsmirigyműködési rendellenességük, cukorbetegségük, bélpanaszuk – sokat javult.
Ha az ember részletesen elolvassa ezeket a beszámolókat, feltűnik, hogy csupa olyan élelmiszert hagynak el ezek az emberek, amelyeket nemcsak a „paleó” hívei tartanak egészségileg hátrányosnak. Ezek között első helyen szerepelnek a finomított élelmek – a cukor, az olaj, a liszt –, az eleve ki tudja mi mindent tartalmazó készételek – ezek erősen megkérdőjelezhető hasznáról ezen az oldalon magam is hosszan értekeztem. De ne feledjük, ezek a finomított ételek nem tízezer éve, hanem csak 100–150 éve szereplnek az étrendünkben, ez alatt a pár generáció alatt nem csoda, hogy nem tudtunk alkalmazkodni hozzájuk.
Az ételek mások csoportjának – gabonák, hüvelyesek, krumpli – kihagyása az étrendből valójában csak akkor indokolt, ha valóban emésztési panaszokat okoznak (például gluténintolerancia áll fenn, vagy a gyenge bélrendszer nehezen emészti meg a babféléket). És attól, hogy úgy szabadulunk meg ezektől az élelmiszerektől, hogy semmiféle „tudományos oka” nincs, senkinek semmi baja nem lesz, ha nem búzából, hanem, mondjuk, olajos magvakból fogja fedezni a további életében a szénhidrátszükségletét.
Ahogy azonban már tegnap is utaltam rá, az állati zsírok és fehérjék túlzott bevitelét semmilyen valódi érv nem indokolja, és ezek túlfogyasztása komoly egészségi kockázatot jelenthet. A paleóhívek erre azzal az érvvel reagálnak, hogy a még létező természeti társadalmakban, ahol lényegében paleó módra étkeznek ma is, nyomuk sincs például a szív- és érrendszeri betegségeknek vagy a vastagbélráknak, prosztataráknak. Az ezzel kapcsolatos kutatások azonban arra a következtetésre jutottak, hogy az ezeken a területeken általános, kifejezetten alacsony átlagéletkor eleve garancia arra, hogy e jellemzően az ötven-hatvan éves kortól jelentkező betegségek ne tudjanak kialakulni.
A mérsékelt húsfogyasztást könnyű szabályozni, azt tapasztalom azonban, hogy a zsiradékokról jóval kisebb a tudásunk.
