Habár mindnyájan megöregszünk és meghalunk, nagyon nem mindegy, hogyan tesszük mindezt. Legalábbis szerintem. Valaha természetesnek tartottam, hogy pl. a bácsik akár két évtizeddel is hamarabb eltávoznak, mint a nénik, s azt hittem, az öregedéshez az is feltétlenül hozzátartozik, hogy különféle ízületi és csontproblémáink miatt egyre kevésbé tudunk mozogni. Romlik a hangulatunk, s szépen-lassan a demencia veszi át az uralmat a tudatunk fölött elannyira, hogy utolsó éveinkben már a kis unokáinkat sem ismerjük meg. Aztán sorra láttam az ellenpéldákat – azokat, akiken mintha nem fogott volna az öregedés. Nemrég pl. egy élő legendát, a kínai-amerikai Ray Chungot láhattam sokat mozogni és táncolni, és bizony azt kellett megállapítanom, hogy erőben, hajlékonyságban, jelenlétben és reagálóképességben simán lepipált annak ellenére, hogy már jóval hetven fölött jár, én pedig csan 41 vagyok. Az ő mások példája késztetett arra, hogy föltegyem magamnak a kérdést: milyen befolyásunk van az öregedésünkre, és hogyan változtathatunk a megváltoztathatatlannak tűnőn?
Biztos vagyok benne, hogy ezek a kérdések nemcsak engem foglalkoztatnak. Az elmúlt másfél évszázad jóléti fejlődése előtt nemcsak a születéskor várható élettartam volt radikálisan rövidebb, hanem a fenti kérdéseknek sem volt ugyanolyan súlyuk. Akit egy betegség vagy baleset levert a lábáról, az általában rövid időn belül meghalt, s nagyon kevesek kiváltsága volt a hosszú öregkor. A jóléti változások következtében azonban ma már nagyon sokan élvezhetik/élvezhetnék a boldog aranykort, hiszen egyáltalán nem ritka, hogy valaki akár 85-90 évig éljen, sőt akár azon túl. Biztos vagyok benne, hogy mindenki családjában, ismerősi körében vannak matuzsálemkorúak – és az előrejelzések szerint az elkövetkező években egyre nagyobb arányban éljük meg e kort. Még 65–70 éves nyugdíjkorhatárral számolva is akár életünk két évtizedének a sorsáról is beszélhetünk!
Magyarországon sokan még mindig úgy gondolnak az idős korra, mint a halál előszobájára. Nagyon is jellemző, hogy valaki „végiggürcöli” az életét, vagyis sokat dolgozik, gyereket nevel, a nehéz körülmények között próbál a felszínen maradni, majd amikor elfogynak ezek az életfeladatok, akkor mintha elfogyna az illető életereje is. Számos történetet hallottam, amikor valaki nyugdíjba ment, majd rá pár évre meg is halt, pedig addig egészségesnek látszott. Számos falusi néni addig kapál a kertjében és végzi az évtizedek alatt megtanult munkákat, míg kiesik a kezéből a szerszám – de közben arról panaszkodik, hogy hiányoznak neki a gyerekek, az unokák, akik csak ritkán látogatják meg, és hiába a tevékeny élet, a külső megfigyelő számára ezek az asszonyok bizony nem tűnnek boldognak. Nagyon sok magyar példát lehetne hozni a szomorú öregségről.
Sokáig én is abban a hitben voltam, hogy az idős kor szükségszerűen ilyen. Azt hiszem, valami vidám nyugdíjasokról szóló amerikai komédia döbbentett rá először, hogy az életünk alkonya másképp is alakulhat, mint hogy napi 8 órában tévét nézünk, és közben arról busongunk, mi minden hiányzik nekünk. Azóta már nagyon sok olyan idős emberrel találkoztam, aki teljes életet él – fizikailag, érzelmileg, értelmileg egyaránt.
Nyilván ez csak találgatás a részemről, de úgy gondolom: főként az alapszemléletünk határozhatja meg, milyen idős korunk lesz. Ha képesek vagyunk önmagunkkal – a testünkkel, az érzéseinkkel, a gondolatainkkal – foglalkozni ahelyett, hogy mindig külső célok (feladatok, más emberek) felé fordulunk, akkor képesek leszünk tudatos hatást gyakorolni az életünkre. Persze, ez sosem fog megvédeni minket attól, hogy a tizedikről lezuhanó virágcserép egy csapásra vessen véget jól felépített öregkorunknak, ám jó eséllyel érezhetjük, hogy életünk irányítása legalább részben a mi kezünkben van. Ez a szemléletváltás nehéznek tűnik, hiszen sokan érezzük úgy, hogy az élet számtalan külső feladata már nem hagy időt a befelé fordulásra, ám ha mégis a változás mellett döntünk, akkor az életünk bármelyik szakaszában végrehajtható.
