A nyugati orvostudományban egészen a 20. századig egyértelmű volt, hogy az orvos dolga a betegség meggyógyítása. A gyakorlat az volt, hogyha gyógyítani nem lehet, legalább a tüneteket enyhíteni kell, és amíg a páciens visszavonhatatlanul meg nem hal, mindent meg kell tenni az életben tartásáért.
Aztán a 20. század rohamtempójú orvostudományi fejlődése megkérdőjelezte ezeket az elveket is. Az egyik fontos felismerés az volt, hogy számos orvosi beavatkozás túl nagy rombolással járhat – a kíméletes orvosi módszerek, amelyekről az elmúlt két hétben beszéltünk, ezután kezdtek elterjedni. Nemcsak a sebészeti módszerek képesek komolyan rombolni, hanem akár a modern gyógyszerek is.
A különféle kemoterápiákban használt anyagokat például kifejezetten romboló céllal alkalmazzák, hogy meggátolják a gyorsan osztódó sejtek szaporodását. Az első kemoterápiás szereket ráadásul az első világháború rettegett fegyveréből, a harci gázként használt mustárgázból fejlesztették ki. A gázról kiderült, hogy meggátolja a normális vérképzést, mivel a gáztámadások áldozatainál jelentős fehérvérsejtszám csökkenést tapasztaltak. Később megfigyelték, hogy a csontvelői sejtek szaporodását is gátolják a gáz különféle módosulatai, így felmerült, hogy a hasonlóan gyorsan osztódó rákos sejtek ellen is használhatók lehetnek, és limfómás betegeknél valóban hatásosnak is bizonyultak.
Mivel a kemoterápiás szerek csak buta kemikáliák, nem válogatnak a rákos és egészséges sejtjeink között – ha valamelyikkel reakcióba tudnak lépni, meg is teszik, ezért alighanem a kemoterápiás szereknek a legsúlyosabb az ún. mellékhatásprofiljuk. Ilyenkor az orvos azért alkalmaz ilyen durva szert, mert a páciens élete közvetlen veszélyben van. Ha gyógyítani kell, akkor gyógyítani kell mindenáron!
A 20. század során azonban ez az elv is megkérdőjeleződött. Kialakult egy új fogalom, az életminőség, amely a hagyományos gyógyítói gondolkodásmódot ma már sok esetben felülírja.
