Talán nem tévedek túl nagyot, ha azt feltételezem, hogy a nyugati világban a testünkhöz és a tudatunkhoz/lelkünkhöz való viszonyunkat még mindig az a középkori keresztény alapokon nyugvó értékrend határozza meg, amely szerint a lélek halhatatlan, a test ehhez képest másodlagos – hiszen „csak” a földi siralomvölgyben létező porhüvely. Az elmúlt hónapokban azonban számos példát láthattunk ahhoz képest, milyen szorosan összefügg a test és a tudat: hogyan lehet gyógyítani vagy fejleszteni a testet a tudat segítségével és hogyan lehet megbetegíteni; hogyan lehetséges mindez fordítva, amikor a test változásai teszik beteggé vagy épp hatékonyabbá, egészségesebbé a tudatot. Már nemcsak bizonyos keleti filozófiák vagy praktikák alapvetése, hogy a test és a tudat elválaszthatatlanul összefügg – számos, a nyugati tudomány standardjaink megfelelő kutatás is bizonyítja ezt.
Mindez a legnagyobb hatást nyilvánvalóan a pszichológiára és a pszichiátriára teszi. E két testvértudomány lényegében ugyanazzal foglalkozik, mégis más egyetemi karokon oktatják őket, és klinikai pszichológus meg pszichiáter gyakran szinte egymás riválisainak tűnnek. Mindennek történeti okai vannak: míg az orvos pszichiáterek a test biológiai megbetegedésének tekintették a tudati zavarokat, addig a pszichológus a tudatot önálló létezőnek tekintették, amellyel önállóan lehet foglalkozni. A hagyományos pszichiáter ezért fizikai, kémiai eszközökkel gyógyította pácienseit (a gyógyszertől az elektrosokkig), míg a pszichológus beszélgetéssel, szituációk kialakításával és így tovább. A 20. század végéhez közeledve azonban ez a szemléleti különállás egyre inkább fakulni kezdett, és ma már egy rendes pszichiátriai osztályon pszichiáterek és klinikai pszichológusok közösen dolgoznak a páciensek mentális egészségének a helyreállításán.
Egy depressziós páciens esetében például gyakran előfordul, hogy a gyógyszeres terápia – amely mondjuk antidepresszánsból, szorongásoldóból, esetleg altatószerből áll – lényegében a pszichoterápia támogatásaként szolgál, és ahogyan a terápia sikeresen halad előre, úgy építik le ezeket a kémiai védvonalakat. De például ha valaki bipoláris zavarban szenved (amely a mániás depresszió modern elnevezése), annak a pszichiátere valószínűleg az élete végéig fog lítiumtartalmú gyógyszert felírni, miközben akár többféle pszichoterápián is átesik.
Annak ellenére azonban, hogy a pszichiátria a test kémiai és fizikai folyamataiból vezeti le a mentális zavarokat, diagnosztizálási módszerét lényegében a pszichológiából meríti. A szakmában etalonnak számító DSM (Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders – A mentális zavarok diagnosztikus és statisztikai kézikönyve) ugyan szépen pontokba szedi minden egyes betegség szimptómáit , ám ezek a tünetek szinte mind „tudati tünetek”, másképpen fogalmazva: olyan tünetek, amely az orvos, a beteg vagy a hozzátartozói az egyszerű megfigyelés (látás, hallás stb.) módszerével szereznek meg. (Akit érdekel az ilyesmi, ezen a linken például a major depresszív epizód kritériumrendszerét tanulmányozhatja: http://www.kallokorhaz.hu/protokoll2).
Minden diagnosztizálásban szerepe van az ilyen típusú ismeretszerzésnek, hiszen amikor fáj a torkunk, akkor is ennek elmondásával indítunk, aztán az orvos megkérdezi, van-e lázunk, mióta fáj stb. – ám egyszer csak következik a VIZSGÁLAT. És éppen ezen a ponton különbözik a pszichiátria az orvostudomány többi ágától – csak ritkán van bármiféle vizsgálat! Ennek az oka igen egyszerű: az idegrendszerünk és az agyunk ilyen finom működése egészen a legutóbbi időkig csak egy fekete, bezárt doboz volt a pszichiáterek számára. Ha megmérik a vérnyomásom, és rendszeresen magas, akkor az orvos tudja, hogy magas vérnyomással kell diagnosztizálnia – ám nincs olyan műszer, amely megmondaná, hogy pánikbeteg vagyok. Tényleg nincs? A pszichiátria is változik, és egyesek szerint rá se fogunk ismerni 30 év múlva. Erről írok legközelebb…
