Végeredményben az alkalmazott kineziológia alapmódszere semmiben sem különbözik az orvostudomány szokásos eljárásától, miszerint először diagnosztizáljuk a betegséget, majd pedig meggyógyítjuk azt.
Habár a kineziológus elfogadott természtgyógyász szakma Magyarországon, nem nevezhetnénk egységes megközelítési módszernek. Rövid kutató tájékozódás alapján is nyilvánvaló válik, hogy ahány kineziológus, annyi kineziológia létezik hazánkban. Van, aki hipnoterápiával, van, aki buddhizmussal, megint mások asztráltestelmélettel vegyítik a kineziológiát. (Az igazsághoz tartozik, hogy alkalmazott kineziológiának csak az ezen elméletek egy részét szabad hivatalosan nevezni, ám mivel a kineziológia eredetileg egyfajta sporttudomány, ezekben a posztokban az ettől eltérő szemléletű és fókuszú módszert gyakran alkalmazott kineziológiának nevezem az egyszerűség kedvéért.)
Két dolog azonban még így is állandó szokott lenni a különféle kineziológiákban: a holisztikus megközelítés és az izomtesztelés mint diagnosztikus módszer. A kineziológia feltételezi, hogy minden problémának egyszerre vannak fizikai, kémiai és mentális aspektusai. (Ki ne tudna egyetérteni ezzel az alapvetéssel?) A kineziológus megközelítésben ezért a diagnoszta enyhe nyomást gyakorol egy izomra – amely rendszerint a kar egy izma –, és közben kérdéseket tesz fel, mondjuk, fizikai betegségünk természetéről, személyes élettörténetünkről, lelki problémáinkról és így tovább. Miközben a páciens válaszol, néha változatlan marad az izomtónusa, néha azonban elgyengül – ez utóbbi jelenség árulkodik a kineziológusnak, hogy „ott valami bibi van”.
Tegyük fel, hogy valaki krónikus fejfájással keresi fel a kineziológust, aki általában listát ír az ember összes mentális, illetve testi problémájáról – ezek nem feltétlenül betegségek, mindenesetre kellemetlen állapotok. Ezek után kezdődik az izomteszt, amelynek során sok kérdést tesz fel a kineziológus, és a kapott, nagy mennyiségű válasz alapján, mondjuk, a betegnek az anyjához, valamint a feleségéhez való viszonyában fedezi fel a probléma okát. Többekkel is beszéltem, akik jártak alkalmazott kineziológusnál, és „úgy érezték”, hogy az izomteszt releváns információkat hozott a felszínre. Talán a hazugságvizsgálóhoz lehetne hasonlítani ezt az eljárást – a lényeges témák izomfeszültség-ingadozást generálnak a test különféle részein, s ezekből a „mentális blokkokból” információhoz lehet jutni.
Ezeknek a blokkoknak, ha úgy tetszik, elfojtásoknak az érzékelése, azt hiszem, teljesen valós. Már itt, az Egészségtrenden is sokat foglalkoztunk a test és a tudat összefüggéseivel, s ma már a nyugati szemléletű tudomány is sok tekintetben elismeri, hogy mentális problémáinkat is a testünkben hordjuk. A kineziológusok azonban egészen odáig mennek az izomtesztek relevanciájának a bizonygatásában, hogy azt állítják: a test, illetve a szövet, amelyből felépülünk, egyfajta természetes, alapvető intelligenciával rendelkezik. Egy 1975-ös kísérletben pedig állítólag azt is bebizonyították, hogy az emberi test izomtesztelése olyan esetekben is érvényes válaszokat ad, amikor az egyénnek fogalma sem lehet, igaz van-e vagy sem. A kettős vak rendszerű kísérletekben és a tömeges – akár az egész hallgatóság részvételével végzett – bemutatókon az alanyok minden esetben gyenge tesztválaszt adtak, ha a mesterséges édesítőszert tartalmazó, jelöletlen borítékokat adtak a kezükbe, izmaik viszont nem gyengültek el, ha teljesen azonos kinézetű, de semleges anyagot tartalmazó borítékkal tesztelték őket. Legalábbis állítólag így történt valahol Amerikában, valamikor 1975-ben…
