A mákgubó, a mák termése, azaz a mákszemek, illetve a növényből készülő ópium sok ezer év óta közeli barátja, illetve ellensége is az emberiségnek. A legrettegettebb kábítószerek közé tartozó heroint ugyanúgy mákból készítik, mint azokat az erős fájdalomcsillapítókat, amelyek világszerte százmilliók életét vagy épp haldoklását teszik kényelmesebbé vagy legalább elviselhetőbbé.
Fájdalomcsillapításra, bódításra, illetve rituális célokra már az újkőkor embere is használt mákkészítményt. Az óvilág összes nagyobb civilizációja ismerte és széles körben használta ópiáttartalmú anyagokat, így a sumér, az egyiptomi, az asszíriai, az indiai kultúrák, valamint természetesen a görögök is. Az ún. Ebers-papirusz például részletesen tárgyalja, hogyan csillapítsuk le a síró kisgyermeket porrá tört mákszemekkel. Az egyiptomi mitológia szerint Ízisz adta Rének, hogy így csillapítsa a főisten fejfájását. Ugyanakkor már ekkoriban is használták a szert emberek kivégzésére is – vagyis tisztában voltak a túladagolásuk következményeivel. Korabeli feljegyzések nyilvánvalóvá teszik, hogy már ekkoriban is gyakori eset volt a szer ún. élvezeti („rekreációs”) fogyasztása is.
A kora középkor során különösen az arab tudomány tett sokat az ópium népszerűsítéséért, nem mellesleg azért is, mert a Korán tiltja az alkohol fogyasztását, míg más, „bódító” szerekkel kapcsolatban nem fogalmaz annyira egyértelműen. Miután a 16. században az európai orvoslás az arab/oszmán kultúráktól „visszavette” az ópiátszármazékokat érintő tudást, újra széles körben használni kezdték. Nyugtató hatása miatt számos „ideges” betegséget, vagyis pszichikai zavart is kezelni próbáltak vele, így pszichotikus betegeket, depresszióban vagy szorongásban szenvedőket – habár már ekkoriban, a 17–18. században megfigyelték, hogy a hatás gyakran az ellenkezőjére fordult az ópiumeufória elmúltával, vagyis a depressziósok még depressziósabbak, a szorongók még szorongóbbak lettek, és így tovább.
Fotó: Erik Fenderson
Kb. a 15. századtól vannak részletesen feljegyzéseink az ópium „rekreációs” használatáról, főként Kínából és az Oszmán Birodalom területéről. A drog általában az elit exkluzív anyaga volt, és már a kezdet kezdetén felismerték, hogy milyen komoly hozzászokást okoz. Egy velencei utazó 1573-as, konstantinápolyi látogatásában említi az ópiumot, amely nélkül a szer függői „gyorsan meg is halnának”. Az ópium népszerűsége ennek ellenére töretlen maradt – a 19. század végén például 150 000 és 200 000 közé tették az Egyesült Államokban élő ópiumfüggők számát. A szert először Jongcseng kínai császár tiltotta be 1729-ben, ám csak a modern korban vált világszerte tilossá.
Meglepő módon a mai napig nincs erősebb fájdalomcsillapító anyag a mákból kivont szereknél. Habár például a gerincvelői érzéstelenítés (amikor a gerincvelőből kilépő ideggyökök működését ideiglenesen felfüggesztik) hatásosabb, ám ezt nem lehet időkorlát nélkül alkalmazni, ezért csak műtéti megoldásoknak jöhet szóba. Ezért hosszú ideig fennálló fájdalmakkal küszködő betegek (pl. csontműtétből lábadozók, rákos betegek) a mai napig különféle ópiáttartalmú csillapítókat szoktak kapni.
