A mai demenciakutatók túlnyomó többsége még nem talált valódi, „univerzális gyógyírt” erre az időskori állapotra. Vannak azonban, akik azt állítják, hogy meditációs gyakorlatokkal igenis megelőzhető az időskori szellemi leépülés. Először Pema Rigcál tibeti szerzetes könyvében olvastam erről. A tibeti buddhizmusban folyamatosan újjászülető mester – aki napjainkban amúgy egy középkorú, mosolygós férfi formájában jelenik meg – váltig bizonygatja, hogy nem véletlenül sújtják a modern társadalmak időseit a szenilitás betegségei, fő okuk, hogy „nem figyelünk magunkra, kizárjuk a jelent az életünkből”.
Őszintén szólva, amikor ezeket a sorokat olvastam, meglehetősen szkeptikusan fogadtam őket, és megvolt a véleményem a szinte egész életét a himalájai kolostoraiban töltő nagytiszteletű lámáról – mit tudhat ő a modern társadalmak időskori betegségeiről? Aztán kissé megváltozott a véleményem.
Na, de mit is akar jelenteni hogy „nem figyelünk magunkra”? Létezik a meditációs gyakorlatoknak egy nagyobb csoportja, ezek kizárólag abból állnak, hogy saját, természetesen előforduló testi jelenségeinket figyeljük meg. Például naponta leülünk, és egy-két órán keresztül sorban végigvesszük, mit érzünk testünk egyes részein: hajas fejbőr, arc, nyak, vállak és így tovább egészen a lábujjakig. Persze, előfordul, hogy nem érzünk semmit, ilyenkor türelmesen várunk, vagy épp továbbmegyünk, s hátha legközelebb érzünk valamit. Közben nem figyelünk a környezetünkre, s ha gondolataink elkalandoznak, türelmesen visszatérünk a gyakorlathoz. Szankszkrit eredetű szóval vipassanának, azaz belső valóságlátásnak nevezik az ilyen meditációkat.
Ebben az ázsiai megközelítésben az ehhez hasonló gyakorlatok jelentik az önmagunkra figyelést. Sokan állítják azt, hogy ezekkel megelőzhető tudatunk időskori leépülése. A bökkenő csak az, hogy a demencia az agy bizonyos részeinek elhalása miatt következik be. Egy ilyen szellemi gyakorlat képes volna beavatkozni fiziológia folyamatokba?
Amerikai kutatók az ún. „belső látás”-típusú, buddhista meditációknak az emberi agyra gyakorolt hatását vizsgálták 2005-ben. A szankszkritül vipassanának nevezett gyakorlat során a meditátorok gondolatban megvizsgálják a testük lehetőleg minden egyes porcikáján tapasztalt érzeteket – mondhatjuk, így lépnek kapcsolatba a saját testükkel, miközben „a jelen pillanatban időznek” (hiszen amit érzünk, az most van).
Korábbi kutatásokból ezek az amerikai tudósok már tudták, hogy a rendszeres meditáció megváltoztatja az agyi elektromos tevékenység természetét. Ebből arra következtettek, hogy a meditáció egyéb módon is mérhető, komoly változásokat hoz létre az agy fizikai szerkezetében.
Érdeklődésük középpontjában a homloklebeny állt. Mai tudásunk szerint lényegében ez a terület felelős cselekvéseink „legfelsőbb szintű irányításáért”, itt „lakik a személyiségünk”, és itt végezzük a különféle érzetek feldolgozását. Ha ez az agyi részünk sérül, teljesen megváltozhat a személyiségünk, és képtelenekké válhatunk bonyolultabb tevékenységek végrehajtására. Nagyon is gyakori, hogy a demencia hátterében a homloklebeny bizonyos állományainak a csökkenése áll.
A Wikipédia-képen homloklebeny kiemelve látható.
A kutatásban olyan embereket vizsgáltak, akik több éve, napi rendszerességgel gyakorolták a vipassana technikáját. A hétköznapi alanyokat, akik családjuk, munkájuk mellett meditáltak, olyan kontrollcsoporttal vetették össze, akik soha nem végeztek ilyen és ehhez hasonló gyakorlatokat (nem jógáztak, nem tájcsíztek és így tovább).
A vizsgálat eredménye azt mutatta, hogy a testérzékeléssel, hallással, látással, valamint a különféle érzetek együttes feldolgozásával kapcsolatos homloklebenyi központok állománya a meditálóknál megnőtt, a homloklebenynek az öregedéssel kapcsolatba hozott csökkenése pedig lelassult. A változások nagy részét a jobb agyféltekében találták, amely a figyelem, különösen pedig a belső figyelem fenntartásáért felelős.
A buddhista vipassana meditáció elmélete szerint ha az ember képes a belső érzeteire és megszülető ingereire figyelni, akkor ezt az „öntudatot” fokozatosan egyre inkább fel tudja használni arra, hogy sikeresebben küzdjön meg a mindennapjaiban felmerülő stresszhelyzetekkel. Mindez összecseng Antonio Domasiónak, napjaink talán legbefolyásosabb neurobiológusának az elméletével. Eszerint az érzékeléssel és az érzelmekkel kapcsolatos agyi területeink alapvető szerepet játszanak abban, hogyan birkózunk meg kritikus érzelmi helyzeteinkkel, s hogyan tudunk az „itt és most”-hoz alkalmazkodó döntéseket hozni.
