A múlt héten azokról az indiai áldoktorokról írtam, akik az emberek tudatlanságát kihasználva gátlástalanul használják ki a legszegényebbeket. Sajnos, azonban mind a mai napig az a helyzet, hogy Indiában még azok sem lehetnek biztosak az egészségügyi ellátásban, akik a babonákon túllépve professzionális egészségügyi intézményekhez fordulnak a betegségükkel. Kaamini Solanki két évvel ezelőtti története megmagyarázza mindennek az okait.
A fiatal tanárnő Delhiben élt – vagyis az ország egyik legfejlettebb részén –, és két hónapos terhes volt. Egy reggel komoly rosszullétről panaszkodott, ezért a férje – miután a nőgyógyászukkal konzultált – kórházba vitte. Itt azonban a nő egyre rosszabbul lett, és pár órán belül meghalt egy olyan fertőzésben, amelyet ha nem diagnosztizálnak és kezelnek a lehető leggyorsabban, akkor a páciens menthetetlen. A férj nem akart belenyugodni fiatal felesége halálába, s nyomozni kezdett az orvosok után.
Nemsokára kiderítette, hogy felesége kórházi nőgyógyászának nem hogy nőgyógyász szakvizsgája nem volt, de hivatalosan még csak nem is gyógyíthatott volna, mivel mindössze BA/BSc-fokozattal rendelkezett (ez azt jelenti, hogy elvégezte az egyetemi alapképzést, ami általában három évet jelent). A másik kórházi kezelőorvosról pedig az derült ki, hogy neki még ennyi köze sincs a hivatalos tudományhoz, mivel képzést igazoló papírjai mind hamisítványoknak bizonyultak.
A jelenség Indiában több mint elterjedtnek számít, állítólag csak a fővárosban több mint negyvenezer áldoktor dolgozik a gettóktól a kórházakig. Ezek az emberek, akik gyakran maximum csak a nyolc általánost végzik el, gyakran egyszerű munkásokként vagy segítőként kezdenek a kórházi ranglétrán, majd ellesnek pár fogást, megértenek pár szót, szereznek pár hamis papírt, és máris praktizálni kezdenek… Indiában egyre több törvényt és kényszerítő szabályt hoznak az álorvosok ellen, ám ezek meglehetősen hatástalanok, mivel általában nincs, aki betartassa őket…
Ha az indiai álorvosokról beszélünk, nem mehetünk el szó nélkül a jelenség egyik nyilvánvaló oka mellett, ami nem más, mint az egészségügyi ellátórendszer hiánya. A Wall Street Journal egyik újságírója írt remek cikket ebben a témában (http://online.wsj.com/news/articles/SB10001424053111904800304576474362160109454), amely azt is bemutatja, hogy mi történik az emberi döntések szintjén, amíg a páciens a gyógyító embert, vagyis az álorvost választja a profi helyett.
A cikk főszereplője Amres Takur, aki a Bihar állambeli Bahrampurban dolgozik gyógyítóként több más társával együtt. Az államban százezer emberre jut egy orvos, miközben az előírás 7500 lenne, ráadásul Bahrampur apró, kétszobás, állami „klinikája” így is gyakran zárva van. Mikor az újságíró ellátogatott a rendelőbe, kiderült, hogy az orvos nem is tud arról, hogy ez a körzet is hozzá tartozna, ezért gyakran elküldi onnan a bahrampuri betegeket. Nem csoda, ha a szegények jobb híján olyan gyógyítókhoz fordulnak, mint Amres Takur.
A férfi akkor tanulta ki a szakmáját, amikor az apját annak idején kórházba vitte. A kórházban maradt vele, és ott megfigyelte, mit csinálnak az orvosok, asszisztensek, hogyan kevernek különféle adalékanyagokból orvosságokat. Később egy magánklinikán is eltöltött egy évet, majd felcsapott gyógyítónak. Naponta kb. 10 beteget kezel, s a módszere elég egyszerű: általában egy antibiotikumból és gyulladáscsökkentőből álló injekciót ad a páciensnek, s ha az ettől nem javul, elküldi a nagy városba, hogy ott keressen meg egy „nagy orvost”.
Nehéz lenne belekötni ebbe az eljárásba, amely árnyalja az indiai álorvosokról kialakult képet. Eszerint tehát nemcsak gátlástalan haszonszerzők, hanem olyan, self-made-man amatőrök is felcsapnak Indiában gyógyító embernek, akik a hiányzó egészségügyi ellátást igyekeznek a maguk kezdetleges módján pótolni…
