Egy elmélet szerint régen kevésbé volt elterjedt betegség a téli depresszió, mert az emberek életmódja az időjáráshoz igazodott. Kétségtelen, hogy a hagyományos, paraszti életben télen sokkal kevesebb tennivaló volt, ezért az emberek, ha téli álmot nem is aludtak, de energiatakarékosabb üzemmódra kapcsolhattak. Az is vitathatatlan, hogy mai életünk gyakran ellenkező kihívásokkal szembesít minket: nyáron, az időjárás okozta energiabőség időszakában nyaralni járunk, lógatjuk a lábunkat – ahelyett, hogy hajnaltól késő estig aratnánk –, télen meg, különösen az év vége és az év eleje időszakában sokaknál elképzelhetetlen tempóban megy a hajtás a munkahelyen – ahelyett, hogy a kemence mellett félálomban üldögélnénk. A teória azt állítja, ez a ritmuskülönbség okozza a szezonális depressziót. Akár igaz ez az elmélet, akár hamis, annyi bizonyos, hogy a téli hangulatváltozás jelensége többé vagy kevésbé a teljes felnőtt populációt megérinti – kivéve persze azokat, akik a trópusokon, a napfényes Kaliforniában vagy egyéb, örökké meleg és világos helyen élnek.
De emelje fel a kezét, aki látott már szezonális depresszióban szenvedő nyolcévest! Pedig a pszichiátriai betegségek a gyerekeket sem kerülik el, az időjárásváltozásra adott ilyen, direkt, hangulatváltozási válasz azonban igen ritka a kicsik körében, habár gyorsan szögezzük le, hogy még náluk sem ismeretlen. Ettől függetlenül nyilvánvaló, hogy amint egy gyerek járóképes korba jut, nagyon hamar elsajátítja az időjárási körülményeknek való fittyet hányás képességét. Hány olyan játszótéri jelenetet látunk, amikor a fáradt, fázós szülő próbálja hazavonszolni a teljesen fölspannolt, bár láthatólag szétfagyott gyereket a játszótérről? Miért képesek a gyerekek viccből beleugrani a tócsákba még akkor is, amikor már elég idősek ahhoz, hogy fölmérjék, így szétázik a cipőjük? És ha sokat kell zárt helyen tartózkodni, miért nem érzik a sok szezonális depressziós által előhozott problémát, az izolációt, a klausztrofóbiát?
Tulajdonképpen ezekre a kérdésekre nincs egységesen elfogadott, tudományos válasz. Az ún szelektív figyelemmel (amikor is az egyén tudattalanul vagy direkt kizár bizonyos, a külvilág irányából érkező ingereket) foglalkozó pszichológusok olyan szituációkat elemeztek, amikor a játékba belemerült gyerekek nem reagáltak szülőjük hangos hívására – „Petikém, vacsora!” Azt találták, hogy a gyerek nagyon sok esetben – például ha a nevén szólítják – igenis hallja a hívást, és azért nem válaszol, mert sokkal erősebb a motivációja az immerzív (belefeledkeztető) élmény folytatására (nem pedig azért, mert szelektív figyelme kizárja az ingert). Nem vagyok pszichológus kutató, de talán nem követek el óriási tévedést, ha azt feltételezem, hogy a kékre fagyott lábakkal a hóban önfeledten játszó kisgyerek esetében is így van: fázik a lába, de a motivációja sokkal erősebb az önfeledt játék folytatására, mintsem hogy megszakítsa azt. Nyilván még a legvirgoncabb gyereknél is eljön az a pillanat, amikor már elege van a vacogásból – ilyenkor a motivációi is megváltoznak.
Na, most adódik a kérdés, melyek azok az immerzív élmények, amelyek felé az átlagos felnőtt ilyen erős motivációval fordulna? Egyáltalán „az átlagos felnőtt” képes-e ilyen immerzív élményeket generálni önmaga számára (hiszen a gyerek ezeket tulajdonképpen saját maga hozza létre)? Elég sok embert ismerek, látok, hallok irodai dolgozóktól ápolónőkön, eladókon át autószerelőkig, akik kábé úgy töltik el a munkaidejüket, hogy félóránként konstatálják magukban, illetve sokszor hangosan is, hogy: „Ó, még öt óra hátra van a napból!”. (Ha a kedves olvasó nem ismerné a jelenséget, íme egy tanulságos esettanulmány: http://munkakedv.blog.hu/.) Vajon ezzel az attitűddel ők hogyan képesek elvonatkoztatni a napfény téli hiányától?
Vajon azok a felnőttek, akik motiválatlanok a mindennapi tevékenységeik tekintetében, hajlamosabbak a szezonális depresszióra? És akik napi szinten tudnak elmerülni számukra fontos élményekben, azok inkább immunisak rá? Talán egyszer majd erre is készül egy kutatás?
