A prosztata betegségei és a férfi lelke
Ahogyan már említettem, a földi férfiak kb. 70%-a él át prosztatabetegséget az élete során. Na, persze, mondhatnánk, hogy ez a szám semmi ahhoz képest, hogy náthát, egyéb felső légúti betegséget gyakorlatilag a humán populáció 100%-a tapasztal meg az élete folyamán, ráadásul nem is egyszer. A prosztata élettani jelentősége azonban nagyon kicsi, hiszen „csak” a természetes szaporodási képesség fenntartásában van szerepe: a lúgosító váladékával összekevert ondót ennek a szervünknek az izmai lövellik ki. Az a férfi, akinek nincs prosztatája, általában nem képes az ejakulációra sem – ez azonban nem befolyásolja az egyéb szexuális képességeit vagy az orgazmusát. Ha gyereket akar, viszonylag könnyen lehet tőle spermiumokat szerezni, és a lombikbébiprogramokénál egyszerűbb módon eshet ettől teherbe a nő.
Manapság egy modern nő teljesen természetesnek tartja, hogy időnként nőgyógyászati szűrésekre járjon. Ha valamelyik „női szervével” kapcsolatban problémája támad, orvoshoz fordul. Nem kell ahhoz nőnek lenni, hogy az ember ismerje ezeknek a nőgyógyászati vizsgálatoknak a kellemetlen oldalát, mindnyájan hallottunk már egy rahedli történetet arról, mennyi kínos és akár sok szenvedést okozó esemény történik azon a bizonyos vizsgálóasztalon. A nők túlnyomó többsége azonban vállalja ezeket, mert tudja, mennyi mindentől kímélheti meg magát a jövőben – hogy mást nem mondjak, a ráktól, például.
Ezzel szemben még ma is az a helyzet, hogy a proszatabetegségek ilyen elterjedtségét tovább fokozza a férfiak szégyenlőssége és kellemetlenségektől való irtózása. Számos férfi annak ellenére sem fordul urológushoz, hogy kellemetlen, a prosztatájával kapcsolatos tüneteket érzékel. Bizonyos életkor fölött már kifejezetten ajánlják a prosztata szűrővizsgálatát, sok férfi azonban még csak tudomást sem hajlandó venni ezekről. Kétségtelenül nem a legnagyobb öröm, amikor egy gumikesztyűs kéz turkál az ember fenekében, ám amikor a prosztatarák az egyik vezető halálok Magyarországon, amikor férfiak milliói nem alszanak jól a prosztatájuk megnagyobbodása miatt, talán igazán ki lehet bírni néha az ilyesmit.
A prosztatabetegségeket ma már többféleképpen is lehet szűrni, és ezek közül kétségkívül a legkellemetlenebb az, amikor az urológus a végbélen keresztül megnyomkodja, megtapintja a prosztatát.
A PSA-teszt
Ahogyan említettem, 40-45 éves kor fölött válnak gyakoribbá a prosztata betegségei, ezért ha ezt az életkort elértük – és férfiak vagyunk:) –, érdemes rendszeresen prosztata-szűrővizsgálatra járnunk. Míg a jóindulatú prosztatamegnagyobbodást a sajátos tünetei feltűnővé teszik, addig a prosztatarák gyakran túlságosan előrefut a surranópályán ahhoz, hogy az orvosok időben elkapják. Ezért ha nincsenek jellegzetesen tüneteinek, elég, ha erre az utóbbi betegségre vonatkozóan végeztetünk vizsgálatokat.
Ellentétben a rettegett a gumikesztyűs vizsgálattal, a prosztatarákok szűrő egyik alapteszt sima vérvizsgálat, amelynek maximum pár napon belül meg is vannak az eredményei. Az ún. PSA-teszt egy olyan fehérje vérben meglévő szintjét mutatja meg, amelyet kizárólag a prosztata termel. Ha ennek a szintje magas vagy az évek alatt emelkedik, mindenképp valamilyen prosztatabetegségre utal – ám ez lehet gyulladás vagy megnagyobbodás is, nem kell azonnal a legrosszabbra gondolni. Sőt az is előfordulhat, hogy egyszerűen csak valakinek természetesen nagyobb a prosztatája, és amiatt magasabb a PSA-szintje – ezt további vizsgálatokkal tudják igazolni vagy cáfolni.
Manapság ez a vizsgálat Magyarországon is rutinszerűen hozzáférhető, vagyis ha elmegyünk az urológushoz, elmeséljük, hogy ebben az életkorban vagyunk, és szeretnénk megbizonyosodni róla, hogy nincs korai stádiumban lévő rákunk, akkor minden bizonnyal megméreti majd a PSA-szintünket is.
Fontos tudnunk, hogy több orvos bírálja ezt a vizsgálatot, mondván, hogy nem mindig ad egyértelmű képet a prosztata betegségeiről. Ma már úgy tartják, hogy nem is annyira a PSA-szint, mint inkább annak évek alatti növekedése utal valódi prosztatarákveszélyre. Szerencsére nemcsak egyetlen vizsgálat alapján mondanak ítéletet az orvosok.
A la gumikesztyű
Ha valaki prosztatapanasszal jelentkezik az urológusnál, vagy épp egy gyulladási gócot keresnek a szervezetében, az ún. rektális vizsgálatot rutinszerűen elvégzik rajta. Bevallom, már én is átéltem ezt, és bizony ugyanúgy megijedtem, mint bármelyik férfitársam. Ilyenkor le kell tolni a nadrágot és általában egy vizsgálóágyra könyökölve előredőlni. Az orvos gumikesztyűt húz, olajba vagy vazelinbe mártja az ujját, és benyúl az ember végbelébe. Ott alaposan kitapogatja az ujjával a prosztatát, és elképzelhető, hogy jól meg is nyomkodja.
Maga a benyúlás, tapogatás inkább csak kellemetlen, nem fájdalmas. De ha az orvos jól meg is nyomja a nemes szervünket, akkor – különösen ha gyulladt állapotban van – bizony alaposan fájhat. Amikor először került ilyesmire sor, bizony azt hittem, hogy menten ott esem össze, szerencsére azonban erre nem került sor. Ha prosztatamasszázst végez. akkor az azt jelenti, hogy a prosztata faláról leváló váladékra vadászik az urológusunk. Ehhez kétféleképpen jut hozzá: egyfelől a hímvessző nyílásához illeszt egy kémcsövet, és megvárja, míg a folyadék – jellemzően csak pár csepp – a prosztatánktól odáig csorog, másfelől pedig a masszázs után vizeletmintát is kell adnunk. Őszinte leszek, kevés hülyébb helyzet van, mint amikor az ember a rosszulléttől ájuldozva épp kapaszkodik, hogy össze ne essen, az orvos meg a péniszéhez hajolva várja, hogy a gravitáció végre a kémcsövébe vezesse az áhított testnedvet – de, hát, sajnos az egészségért pár groteszk pillanatot el kell tudnunk viselni.
Az így nyer váladékot, illetve a vizeletet aztán többféle tesztnek is alávethetik. Az egyik legegyszerűbb a tényésztés, amely a bakteriális kórokozók azonosítását szolgálja. Az egyik legfontosabb pedig az ún. PCA3-teszt, az utóbbi évek talán legfontosabb vizsgálata, amely a nagyon korai stádiumú prosztatrákot is ki tudja mutatni – erről csütörtökön lesz szó.
Kellemetlen tehát, és fájhat is egy ilyen vizsgálat, de ha fáj, ha nem fáj, mi, erős férfiak talán néha el tudunk viselni egy-egy ilyen beavatkozást, ha élet-halál kérdésről is szó van, ugye?
A PCA3-teszt
Az utóbbi évek egyik fontos felfedezése már a genetikai vizsgálatok egy különleges területére vezet minket. Az ún. PCA3 gén vizsgálata az első gén alapú diagnosztikai módszer, amely nagy pontossággal utalhat a prosztatarákra. A korábbi vizsgálati módszerek – amelyekről a korábbi posztokban írtam – ugyanis sokkal kisebb pontossággal mutatják ki e betegséget, sőt lehet, hogy egyáltalán nem. A mintavétel úgy történik, ahogyan azt a keddi írásomban körvonalaztam, s a prosztata váladékát meg a vizeletünket vizsgálják meg.
A PCA3 gén csak a prosztata szöveteiben fordul elő. Ha a prosztata rákos lesz, a sejtjei akár százszor több ún hírvivő anyagot (messenger RNS-t) termelnek, mint normál esetben, a teszt pedig ennek az mRNS-nek a szintjét tudja mérni. Mivel a végső, pontos diagnózist végül úgyis szövetmintavétel (biopszia) dönti el, megkímélhetjük magunkat ettől a valóban kellemetlen beavatkozástól, ha elvégztetjük a tesztet. Állítólag Magyarországon az elvégzett prosztatabiopsziák 77%-a fölösleges, mert nem igazolódik a rák gyanúja.
Egy óriási szépséghibája azonban a dolognak, hogy a magyar TB nem támogatja ezt a vizsgálatot, ami nem olcsó, általában 80 000 Ft körül van; most azonban van a neten „akciós” 60 000-es ajánlat is:) Mindenki csak maga tudja eldönteni, szüksége van-e ilyesmire, mindenesetre talán párévente ki lehet köhögni ezt a pénzt, ha az ember már veszélyeztetett korba kerül. És esetleg egyszer a magyar egészségbiztosítás is támogatja majd…
