Az ókor folyamán minden fontosabb civilizáció hozzátett valamit az orvostudomány fejlődéséhez. A 21. századból visszanézve hajlamosak vagyunk úgy látni, hogy ezek a tudások ráépültek egymásra, és ez az építkezés egyet jelent az orvostudomány fejlődésével. Tipikus európai vagy – tágabban fogalmazva – nyugati tévedés lenne ez a feltételezés. Szeretjük ugyanis elfelejteni, hogy jelen világunknak minimum a fele egészen másképp gondolkodik a gyógyítás alapkérdéseiről, mint ahogyan az Budapesten, Houstonban vagy épp Canberrában szokás – és amíg valaki elő nem áll a „mindent gyógyító elixír” receptjével, addig nehéz bebizonyítani, melyik tudás- és/vagy hitrendszernek van nagyobb igaza.
Miközben Hippokratész lefektette a modern, nyugati orvostudomány néhány alapvetését, aközben Kínában már javában virágzott az a gyógyítási rendszer, amely a mai napig meghatározza a ma a világban élő mintegy 1,4 milliárd kínai hozzáállását az orvosláshoz. Természetesen – a globalizáció pozitív jelenségeként – ez egymás alternatíváiként létező gyógyítási módszerek hatnak is egymásra, keverednek is egymással.
A kínai orvoslás számos, egymással akár rivális elméleten alapszik, amelyek közül nálunk is közismert a Jin-Jang (az egymást kiegészítő erők) teóriája vagy test meridiánjainak (csatornáinak) az elmélete, amelyen az akupunktúra gyakorlata alapul. Érthető hát, ha a kínai orvoslásnak csak egy szeletét jelenti a gyógyszeres gyógyítás, amelynek első részletes leírása az i. sz. 1. századból származik, és amelyet ma belgyógyászati műként aposztrofálnánk. Több mint százezer gyógyszer receptjét jegyezték fel a kínai történelem során, amelyek közül ma mintegy 13 000-félét használnak. E gyógyszerek – a legtöbb esetben főzetek – talán legfurcsább tulajdonsága, hogy nemcsak gyógynövényeket, illetve ásványi anyagokat tartalmaznak, hanem néha állati, sőt emberi eredetű anyagokat is (hihetetlen változatosságban a csontoktól a korpán át a fülzsírig).
Meglepő módon meglehetősen kevés olyan kutatás áll a rendelkezésünkre, amely a hagyományos kínai gyógyítás módszereit a nyugati tudomány által is elfogadott módon vizsgálta volna. Ilyen ritkaságnak számít, hogy az akupunktúra hatásmechanizmusát a 2. világháború óta eltelt évtizedekben viszonylag részletesen leírták, innen tudjuk, milyen fizikai és kémiai változások állnak mögötte. Más elméletekkel azonban nyugati módon továbbra sem tudunk mit kezdeni – ilyen például a világot és az emberi testet öt elem (tűz, víz, föld, fém, fa) keveredéseként elképzelő teória.
Ami a gyógyszeres gyógyítást illeti, még kevesebb ilyen vizsgálatot végeztek. Ezek közé tartozik egy 2007-es, nagy-britannai kutatás, amely azt állapította meg, hogy a kínai gyógyszerek szignifkánsan hatékonyabbnak bizonyultak a komoly menstruációs fájdalmak kezelésekor, mint a nyugaton bevett nem-szteroid gyulladáscsökkentők, amelyek az esetek 20–25%-ában hatástalanok.
Nemsokára folytatódik.
