Ezen a blogon a főcímben feltett kérdés több mint gyakran kerül elő. Most ahelyett, hogy újra megpróbálnék politikailag korrekt választ adni erre a kérdésre, inkább azt mutatnám meg, milyen okok miatt különbözik annyira ez a két szemlélet egymástól. Különös aktualitást ad a témának, hogy a kérdés – humbug-e a hagyományos kínai orvoslás – nálunk most politikai kontextusban is előkerül (http://hvg.hu/itthon/20131129_kinai_orvoslas_Fidesz_modosito).
Az elmúlt hetekben áttekintettünk jó pár régi, már az ókor óta létező gyógyítási iskolát. Ezek közül némelyek már csak szublimált formában, a hódítók orvoslási elképzeléseivel keveredve maradtak fenn – ilyen a prekolumbiánus amerikai civilizációk orvostudománya vagy az ausztrál őslakóké. Mások azonban több évezrede háborítatlanul léteznek, és manapság is milliárdok alkalmazzák a módszereiket, hol „tiszta”, hol a modern, nyugati gyógyászattal mixelődő formában – mi itt a két legnagyobbal, a hagyományos kínai orvoslással és az ájurvédával foglalkoztunk.
Nagyon is feltűnő, hogy két és fél évezreddel ezelőtt még hasonlóan gondolkodtak a gyógyítás mibenlétéről az Óvilág (lényegében Észak-Afrika és Eurázsia) civilizációiban. Mindegy, hogy az ókori görögöket, Rómát, Indiát vagy Kínát tekintjük, a korabeli tudósok, mintha csak összebeszéltek volna (amit az akkoriban óriásinak számító földrajzi távolságok ellenére sem tudunk kizárni), szinte ugyanazon elvek alapján közelítették meg a betegségeket. Eszerint feltételeztek négy vagy öt alapelemet, bizony alapminőségeket (hőmérséklet, szín, tapintás stb. alapján), és azt állították, hogy létezhet egy pozitív egyensúly ezek között mindenki szervezetében. A betegség ennek az egyensúlynak a megbomlása.
Hippokratész, akit a nyugati civilizációban az ősorvosként tisztelünk, például minden betegségben a négy testnedv – vér, sárga epe, fekete epe, nyálka – aránytalan eloszlását, az éltető testnedvek hibás keveredését látta. A tulajdonságok öröklődését is keveredéssel, a férfi és a női magnedv elegyedéssel magyarázta. Úgy vélte, a gyermek nemét és jellemvonásait is az szabja meg, hogy a kétféle magnedv közül melyik kerül túlsúlyba, a mikor a párzás után a nedvek elegyednek. E folyamat eredményeként a gyermek örökölheti például az egyik szülő szemét és a másik orrát, de felismerhetetlenül keveredhetnek is e minőségek. Hippokratész a lélek harmóniáját a víz és a tűz keveredési arányával magyarázta, s mivel úgy gondolta, hogy a test és a lélek szorosan összefüggenek, sok pszichikai zavarra diétát rendelt kezelésként – igazi holisztikus gyógyítóként.
Nem lehet nem észrevenni, mennyire hasonlítanak ezek a megközelítések a hagyományos kínai és indiai gyógyászat szemléletéhez (http://egeszsegtrend.blog.hu/2013/10/26/a_kinai_gyogyitas_alapjai, http://egeszsegtrend.blog.hu/2013/10/30/ajurveda_sok_ezer_eves_modszerek_a_szubkontinensrol). Csak hogy amíg Ázsia nagy civilizációiban a mai napig az orvoslás erős alapját képezik e nézetek, addig nálunk csak az utóbbi évtizedekben lopakodtak vissza a köztudatba.
Miért tűntek el? Vagy mégis itt maradtak?
Tehát az ókorban még nagyjából ugyanolyan szemlélettel közelítettek az európai, közel-keleti, illetve ázsiai orvosok a betegségekhez és a magához a gyógyításhoz, ám ez a hagyomány a nyugati világban megszakadt. Nemcsak az orvostudomány területén történt ez így, hanem általában az ókori kultúra összes értékét érintette ez a megszakadás. A népvándorlás során Európába települő népek csak kissé értékeltek a Római Birodalomhoz kapcsolódó kultúra vívmányait, helyi szabályokat vezettek be, másként értelmezték a társadalmi kérdéseket (pl. a magántulajdonét) – mindennek következményeként gyakran már rövid távolságra is veszélyes volt a szárazföldön utazni. Ezzel párhuzamosan az arabok elfoglalták a Földközi-tenger mentén elterülő területek nagy részét, s ezzel lényegében megszűnt a tengeri kereskedelem is. A közigazgatási, oktatási és katonai infrastruktúra tönkrement, általánossá vált a műveletlenség a vezetők körében is. Az már csak hab volt a tortán, hogy a kontinensszerte elterjedt kereszténység vezetői számos kulturális vívmányt (könyveket, nézeteket, jogokat) betiltottak (ahogyan azt érzékletesen ábrázolják az Agora című filmben). A tudományos visszaesés általában gyors volt és megrázó – olyan betegségekbe haltak bele tömegesen, amelyeket már évszázadokkal korábban gyógyítani tudtak.
Ahogyan azt az iskolában is tanultuk, az arab tudósoknak köszönhetjük, hogy átmentették a világ számára az ókori görög és római tudomány és művészet írásos kincseit. Ami azonban az orvostudományt illeti, ennél jóval többet tettek, hiszen elemezték, továbbfejlesztették vagy épp egyenesen megcáfolták az ókor nyugati tudósainak nézeteit. Muhammad Ar-Rázi, a mai Irán területén a 9–10.században élt arab polihisztor például 23 kötetes gyűjteményt írt a kínai, indiai,perzsa, szír és görög gyógyszerészetről, és meggyőzően cáfolta Hippokratész elképzeléseit, miszerint a betegségeket a testnedvek felborult egyensúlya okozza. Ibn an-Nafísz 13. századi tudós írta le a „nyugati” világban először a vérkeringés folyamatát, sok évszázaddal megelőzve a modern orvosokat.
Az ábra egy 17. századi perzsa kéziratból származik, és a vérkeringés rendszerét ábrázolja.
A 9. században élt Al-Dzsáhiz pedig világunk legelső evolúciós elméletét alkotta meg Az állatok könyve című művében: „Az állatok az életben maradásért küzdenek: táplálékért, túlélésért és a szaporodásért. A környezeti tényezők hatására az élőlények új tulajdonságokat fejlesztenek ki a túlélés biztosításának érdekében, így más fajokká alakulnak át. Azok az állatok, melyek életben maradnak, át tudják örökíteni hasznos tulajdonságaikat utódaiknak.”
Eközben a kínai és indiai orvostudomány a kora ókorban kialakult útvonalon haladt tovább, ám az arab és európai gondolkodástól eltérő szemlélete egész más következtetésekre juttatta…
