Ahogyan azt az iskolában is tanultuk, a reneszánsz hozta vissza a művelt köztudatba a nyugati ókor természettudományát, ám ez kezdetben szinte csak esztétikai érdeklődés volt. Az antik művészetek és tudomány inspirálta Leonardo da Vinci alapvetően még csak azért kezdte tanulmányozni az anatómiát, hogy alkotásaiban minél élethűbben adja vissza az emberi test formáit és arányait.
Az orvosi anatómia valódi megalapítása így a fél évszázaddal később élt Andreas Vesalius nevéhez fűződik, aki 1543-ban jelentette meg korszakalkotó művét, amely több száz részletes képen keresztül tárgyalja testünk szerkezetét. Vele párhuzamosan számos területen kezdett rohamos fejlődésbe az orvostudomány: a földrajzi felfedezések számos új gyógyszerrel ismertették meg az újvilágot (http://egeszsegtrend.blog.hu/2013/11/22/gyogyszeres_gyogyitas_a_kolumbusz_elotti_idokben), a vallásháborúk a sebészet új korszakát nyitották meg, a mikroszkóp feltalálása tovább segítette testünk megismerését, s több száz évvel az arab Ibn al Nafisz után Európában is felfedezték a vérkeringést.
Vesalius anatómiájában gyakran allegorikus helyzetekben ábrázolják a testet.
Mivel tulajdonképpen nem is létezett „hivatalos” középkori orvostudomány, ezek a vívmányok kezdetben az ókori görög és római tudásra épültek, ám hamarosan túlléptek rajtuk – mindenestül. A vallásháborúk korára jellemző vehemenciát jól példázza, hogy Paracelsus, a kor meghatározó orvostudósa nyilvánosan égette el Galénosz és Avicenna antik tudósok műveit. A szóban forgó szerzők valóban nagyon sok mindenben tévedtek a vérkeringés elképzelésétől az emberi test pontos anatómiai leírásáig.
Ugyanakkor például Galénosz még annak a hippokratészi elképzelésnek volt a lelkes továbbfejlesztője, hogy az ember temperamentumával, szociális környezetével, táplálkozási szokásaival és testével együtt alkot egységes rendszert, és bármilyen betegség az ezzel kapcsolatosan bekövetkező egyensúly felbomlásának a következménye. Más szavakkal: Galénosz még holisztikusan, a hagyományos indiai és kínai orvoslásra sok tekintetben hasonlító módon képzelte el a működésünket. Jellemző, hogy kiemelten foglalkozott a pszichikai betegségekkel. „A lélek szenvedélyének diagnózisáról és gyógyításáról” című könyvében részletesen ismerteti például a „beszélgetésterápiát”, amelynek során a páciens fokozatosan felfedi legmélyebb késztetéseit és titkait, s ennek során mentális zavaraiból meggyógyul.
A 16. századtól kezdődően azonban az amúgy nagyon tisztelt ókori orvostudománynak ez az aspektusa – tehát hogy holisztikusan közelítsenek az egészség és a betegség kérdéséhez –a háttérbe szorult. Nem vagyok elég művelt ahhoz, hogy kiderítsem, pontosan mi okozta ezt. A technológiai fejlődés, a tudomány standardizálódása biztosan fontos összetevői voltak ennek. Nyugaton ugyanis pontos leírása alakult ki annak, hogyan lehet valamit bizonyítani, mitől fogadunk el valamit igaznak és mitől számít hamisnak.
Ezzel szemben például Kínában nincs ilyesfajta szembeállítás, amelynek egyik fő terméke, hogy az évezredek alatt több tíz-, de lehet, hogy több százezer esettanulmányt őriztek meg az utókornak. Ha valaki betegségbe esett, a bölcs gyógyítók ezek között az esetek között szemezgettek, és azt mondták: „valaki hasonló tüneteket produkáló betegségből meggyógyult ezzel és ezzel a gyógyszerkombinációval, próbáljuk hát ki!” Ha ez nem segített, előszedték a szakirodalmat, és kerestek más esetek – és így tovább…
