A pszichotikus állapottál járó mentális zavarok (teljesen hivatalosan így nevezi az orvostudomány a népiesen „őrületnek” nevezett betegségeket) gyógyítását hagyományosan szinte lehetetlennek gondolják. Maga Freud is úgy gondolta, hogy pszichoterápiás módszere nem alkalmas a szkizofréniában vagy paranoiában szenvedők kezelésére. Ezért is számított óriási jelentőségűnek a haloperidol 1958-as felfedezése, hiszen a segítségével, úgy tűnt, sikeresen kezelhetők a kínzó hallucinációkkal, delíriummal, tudati zavarodottsággal járó állapotok. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a fejlett világban innentől kezdve szinte minden szkizofrén beteget, nagyon sok, kontrollálhatatlan viselkedési zavarban szenvedő serdülőt és gyereket és számos más pácienst évtizedekig főként haloperidollal kezeltek.
Ami a szkizofréniát illeti, úgy találták, hogy a haloperidol annak fő tüneteit kitűnően kezeli, ám az évtizedek során szépen-lassan kiderült, hogy az ilyen gyógyszert szedő betegek mégsem élnek normális, boldog életet. Sokáig ugyanis az orvosok sikerként könyvelték el, ha a téveszmék, a hallucinációk, illetve a zavarodottság eltűnt a gyógyszer hatására, és elsiklottak a tény felett, hogy a szkizofrének túlnyomó többsége depresszív, munkaképtelen. Ma már tudjuk, hogy a szkizofrének ¾-ét fenyegeti az a veszély, hogy a látványos tünetek elmúltával egyre inkább romlik az életminősége – ez a betegség legelterjedtebb fajtájának a természete. Mindehhez társulhattak a haloperidol tartós szedését kísérő mellékhatások, mint amilyen a Parkinson-kórszerű állapot, szexuális problémák, hízás vagy fogyás, állandóan nyomott kedély, szédülés, nyugtalanság, állandó álmosság. Évtizedekig az volt a bevett gyakorlat, hogy ilyenkor még további gyógyszereket írtak ezeknek a tüneteknek az ellensúlyozására.
A gyakorlat egyre inkább azt mutatta azonban, hogy talán nem is a hallucinációval vagy egyéb félelmetesnek tűnő jelenségekkel járó ún. aktív szakasza az, amire a leginkább fókuszálniuk kellene a gyógyítóknak. Két ilyen aktív szakasz között ugyanis az esetek többségében egyre inkább leépülnek a szkizofrén betegek, és ez vezet oda, hogy a társadalom idejekorán, már negyvenes-ötvenes éveikre elveszíti őket. A világ lakosságának mintegy 0,5%-a szenved ilyen állapotoktól, vagyis a probléma statisztikai értelemben is komoly jelentőségű. Megszületett a gondolat, hogy nem elsősorban a tünetekre, hanem az életminőségre kell koncentrálni.
Az ún. atípusos antipszichotikumok az 1970-es évektől elinduló kutatások termékei – ekkorra „ért be” ugyanis az a gondolat, hogy a páciens életminőségének javítása legalább olyan fontos, mint „őrületének” a meggyógyítása. Főként a szkizofrénia kezelésére olyan gyógyszereket igyekeztek fejleszteni, amelyek mindkét célra megfelelnek.
Az idegsejtek közti kommunikáció fő hírvivő molekulái a dopamin és a szerotonin – ezeket neurotranszmittereknek is nevezik ezért. Az atípusos szerek ezeknek a neurotranszmittereknek a receptorain fejtik ki a hatásukat. Míg a klasszikus antipszichotikumok – mint amilyenekről a múlt héten írtam – kizárólag gátló hatással bírnak, addig a modernebb szerek közt vannak olyanok is, amelyek serkentőleg hatnak.
Ezek az új gyógyszerek több szempontból is javítják a betegek életminőségét. Először is jóval kevesebb mellékhatással járnak, másrészt pedig lehetővé teszik, hogy egyre több beteg térhessen vissza a valódi életbe. A szkizofréniában szenvedők többségénél ugyanis hamar olyan méretű leépülés szokott bekövetkezni, amely megakadályozza, hogy az ember rendesen dolgozzon, társas és társasági életet éljen, családja legyen. Az atípusos antipszichotikumok használata sok betegnél sikeresen akadályozza meg ezt a lecsúszást.
Fontos azonban tudni, hogy a ma már széles körben alkalmazott atípusos szerek még nagyon messze van a tökéletestől. Még mindig nagyon komoly mellékhatásokkal járhatnak, például mozgásszervi betegéseket, szív- és érrendszeri betegségeket vagy éppen hízást okozhatnak – hogy csak párat említsek a leggyakoribb problémák közül. Ezért jelenleg is komoly kutatások folynak további, még kíméletesebb szerek után.
