Fáj a hátam. De a hátamban van a fájás vagy az agyamban? Erre a kérdésre nyilván nem lehet a vagy-vagy logikája alapján válaszolni: a fájdalom az idegrendszerünkben van, amely behálózza az egész testünket, ám központjai: az agy- és gerincvelő irányítják azt. Vannak például olyan fájdalomcsillapítók, amelyek „a fájdalom helyén”, vagyis a példa alapján a hátamban hatnak – ilyenek az ún. nem-szteroid gyulladáscsökkentők – , és vannak olyanok, amelyek a központi idegrendszerünket veszik célba – mint az ópiátok. Azt gondolnánk, hogy a fájdalom valami objektív dolog, ám már a mindennapi tapasztalatunk is ellenkezőjét mondatja velünk. Munkahelyeken rendszeresen találkozunk állandóan panaszkodó kollégákkal – itt fáj, ott fáj – és olyanokkal, akik szinte sose számolnak be erről a szenvedésről. Nem kell pszichoterapeutának lennünk, hogy rájöjjünk: azokat sújtja erősebben a fájdalom ökle, akik valamiért egyébként is elégedetlenek az életükkel.
A fájdalom fontos funkciója, hogy jelezze: valami baj van testünk egyik részével. A probléma csak az, hogy a fájdalom szenvedéssel jár, a tartós fájdalom pedig gyakran nagy szenvedéssel – itt már nyilván nem beszélhetünk bármiféle fontos funkcióról, a fájdalom saját jogú szenvedés. Az i. sz. 5. század körül megszülető buddhista tanok szerint a szenvedés kizárólag mentális eredetű. Eszerint ha fáj is valami, nem közvetlenül attól szenvedünk, hanem attól, hogy élesen elutasítjuk a fájdalmat. Más szavakkal kifejezve: mivel utáljuk a fájdalmat, szenvedni kezdünk, hogy ez az utált dolog mégis az életünk része, és bármennyire is utáljuk, mégis jelen van. (A teljesség kedvéért: a szenvedés másik forrása, ha hiányoljuk azt, amit szeretünk.)
Nem tudom, hogy igaz-e ez a tanítás, ám egy érdekes jelenséget magam is megtapasztaltam. Egyszer elmentem egy tíznapos meditációs tanfolyamra, ahol napi 8–10 órát kellett ülésben töltenem, miközben a szememet becsukva önmagamra, a légzésemre vagy a testi érzeteimre figyeltem. Mivel széket nem használhattunk, az egyetlen megoldás az lett, hogy ún. féllótuszban ültem (vagyis csak az egyik lábfejemet tettem fel a másik combomra - l. a fotót!). Itthon már kipróbáltam ezt az ülést, és viszonylag kényelmesen tudtam így ülni – egyenes gerinccel, ami fontos volt. Ám a tanfolyamon hamar kiderült, hogy nem ugyanaz napi 1–2 órát ebben a helyzetben tölteni, mint napi 8–10-et. Nagyon hamar rettentően fájni kezdett a térdem. Majd megőrültem. A szünetekben tornáztattam, mindenfélét bevetettem, amit valami is tanultam, nem segített. Aztán a harmadik nap végére egyszer csak azt vettem észre, hogy nem fáj. Kattogott, de nem fájt. Egész végig így maradt aztán, pedig egyre nagyobb megterhelés érte. Kibírtam egy napig, két napig, három napig – és nyom nélkül vége lett az egésznek, pedig fizikai értelemben semmi sem változott.
Mindenesetre érdekes lecke volt megtapasztalni, tulajdonképpen mi is fáj, ha fáj.
(A fotón egy féllótuszban ülő férfialak bronzszobra - Makeswell, Wikimedia Commons)
