A múlt héten a fájdalomszindromáról beszéltünk, amely csillapítatlan fájdalom esetén alakul ki azért, mert az ideghálózatba a hosszú idő alatt mintegy „beég” a fájdalom információja (http://egeszsegtrend.blog.hu/2014/05/16/a_fajdalomszindroma). Ezek a pszichoszomatikus fájdalmak hivatalosan mind a fájdalomzavar kategóriájába tartoznak.
Egy példa: Andrásnak – aki régebben kamionsofőrként dolgozott – pár éve komolyan fájni kezdett a dereka, s végül kiderült, hogy olyan komoly gerincsérve van, amelyet már csak operálni lehet. Az operáció és a rehabilitáció sikeres volt, ám a férfit eltanácsolták a sok egy helyben üléssel járó kamionvezetéstől, azóta kénytelen könnyebb munkát végezni, ám sokkal jobban szeretett sofőr lenni. Másfél éve újra rettentően fájlalja a derekát, és emiatt egyik orvostól a másikig rohangál – eközben minden lelete negatív. A különféle specialisták számos betegség gyanúját felvetették, ezek közül azonban egy sem igazolódott. András rettentően szenved a fájdalomtól, ám legalább annyira megviseli az is, hogy búcsút kellett mondania a kamionvezetés férfias világának.
Mivel Andrásnak nincs pozitív lelete, mondhatnánk, hogy csak képzelt beteg – hivatalosan: hipochonder. De azt is állíthatnánk, hogy szimulál, mint az egyszeri gimnazista dolgozatírás előtt. Mégis ún. fájdalomzavarral diagnosztizálják.
A fájdalomzavar diagnózisát pár évtizeddel ezelőtt egy visszatérő, megmagyarázhatatlan tapasztalat hozta létre. A pszichiáterek ugyanis már régóta tisztában voltak vele, hogy léteznek szimulánsok – akik valamilyen előny érdekében, még gyakrabban valaminek az elkerüléséért tettetik magukat betegnek. (Annak idején magam sem lettem katona, és ez nem volt véletlen…:) Ezenkívül legalább Molière óta tudjuk, hogy léteznek „képzelt betegek”, azaz hipochonderek, akik állandóan felfedezik magukon valami súlyos betegség tüneteit. Közös azonban ebben a két „álbeteg” csoportban, hogy ha szenvednek is, az maximum a betegség tudatától van, nem pedig valami fizikai októl. A fájdalomzavarban szenvedők azonban – ahogyan azt a hétfői posztból is tudhatjuk – valóban érzik a fájdalmat, és az nagy kínt is okoz nekik.
Néha ennek a fájdalomnak a hátterében egy már meggyógyult betegség áll, néha azonban ennek a nyomát sem lehet felfedezni. Hosszú időn keresztül tartották szimulánsnak vagy hipochondernek azokat az embereket, akiket manapság már ezzel a zavarral diagnosztizálnak, pedig ma már egyértelmű, hogy valódi fájdalmat éreznek.
A fájdalomzavar adekvát diagnózisa óriási kihívást jelent a „hivatalos” egészségügy számára, hiszen gyakran nagyon nehéz, szinte lehetetlen elhatárolni azokat a testi és tudati tényezőket, amelyek egy-egy fájdalom megjelenéséért felelősek. Nyilvánvaló ma már, hogy a fájdalom jelensége többféle úton is megszülethet. Vagyis nemcsak úgy, hogy a fájó testrészből a központi idegrendszer felé indul egy ingerület, hanem mindez lejátszódhat fordítva is. A tudatunk képes előidézni és fenntartani a fájdalmat – és ez a fájdalom semmiben sem különbözik attól, mint amikor „valódi, testi” okok állnak a dolog hátterében.
