A mozgás- és táncterápia szerintem alig ismert jelenség Magyarországon. Pedig sok olyan ember veszi (vehetné) hasznát, akiken a „hagyományos”, alapvetően beszélgetésen alapuló pszichoterápiák nem tudtak segíteni. Kevesen tudják azt is, hogy a táncterápia világszerte tudományosan elismert pszichoterápiás módszer.
A táncot az emberiség már évezredek óta használja gyógyító, önismereti, illetve „lélekfelszabadító” célokra, nem véletlen, hogy számos vallásos és spirituális szertartásnak a mai napig része a tánc. Ahhoz azonban, hogy a tánc a nyugati tudomány által is elismert terápiás módszerré váljék, arra is szükség volt, hogy a 19. és a 20. század folyamán egy új „táncfilozófia” szülessék, vagyis egy olyan új szemlélet is elterjedjen, amely a táncot nem egyszerűen előadóművészetnek tekinti, hanem egy olyan jelenségnek, amelyben a test és a tudat kölcsönösen hatnak egymásra – vagyis nemcsak a tudat hoz létre mozgást, hanem a mozgás is módosít a tudat állapotain. Ennek a táncelméletnek a megalapozásában egykori honfitársunk, a hazánkban kevéssé ismert Lábán Rudolf (1879–1958) is részt vett – az ő táncleíró rendszerét a mai napig használják a modern tánc mozdulataink a feljegyzésére.
Lábán Rudolf berlini tánciskolája, 1929 - Deutsches Bundesarchiv, Wikimedia Commons
Ennek az új szemléletnek vagy filozófiának a megszületése egyben a tánc újfajta meghatározását is magával hozta. Míg a nyugati, akadémikus hozzáállásban valaha csak a kötött mozgásformák – például a csárdás vagy a keringő – számítottak táncnak, addig ma már minden olyan mozgás számot tarthat a tánc elnevezésre, amelyet önkifejező céllal hozunk létre. Az egyik legérdekesebb kérdés e téren az egészen kicsi gyerekek mozgása, hiszen az ő esetükben az önkifejezés még nem válik el élesen más funkcióktól. Számos mentális zavar épp a kisgyerekkori traumák eredménye – s talán már fel is sejlik az olvasóban a táncterápiák óriási jelentősége az ilyen típusú betegségek kezelése terén.
Körülbelül az 1940-es évektől beszélhetünk táncterápiáról. Marian Chace, aki eredetileg táncos és koreográfus volt, ekkoriban nyitotta meg moderntánc-iskoláját Washingtonban. Fokozatosan ébredt tudatára annak, ahogyan a tánc és a mozgás hatást gyakorol a tanítványaira, majd 1942-től kezdett együtt dolgozni a helyi kórház pszichiátereivel. Habár jelentős eredményeket könyvelhettek el, valódi, elfogadott terápiás módszerré mégis csak a hetvenes évektől vált a tánc- és mozgásterápia, míg Magyarországon inkább csak a rendszerváltást követően kezdett terjedni.
Tulajdonképpen a táncterápia elvi alapjait mindannyian ismerjük: mozgásunk, testünk tükrözi személyiségünket és lelkiállapotunkat. Amikor kezet fogunk valakivel, és olyan, mintha egy halat érintenénk; amikor valaki úgy mozgatja a száját beszéd közben, mintha szájzára lenne; amikor valaki még az utcán is úgy sétál, hogy összefonja a karjait maga előtt – ezek olyan jelzések, amelyeket mind értelmezünk (bár lehet, hogy csak tudattalanul), és mindenféle tudományos megokolás nélkül is tudni szoktuk, hogy miféle jelentőségük van.
Az 50–60–70-es évek táncterápiás kísérletezése ezeken túl azt is bebizonyította, hogy a mozgásban bekövetkező változás a tudat összes funkciójára kihathat – vagyis a test nemcsak tükrözi a tudatállapotokat, hanem alakítja is azokat. Így például a különféle mozgás-improvizációk olyan tudati kísérleteknek foghatók fel, amelyekben a páciens azzal kísérletezik, „milyen más módokon tudna élni. Mivel személyiségünk magja még a beszéd kialakulása előtt stabilizálódik, azokat a korai kapcsolódási mintákat, amelyek ekkor alakultak ki, mintegy „felül lehet írni”.
