A kínaiak évszázadokon, ha nem évezredeken át építkeztek a feng-sui elvárásai szerint. Nemcsak házakat vagy nagyobb épületeket, de egész városokat emeltek a környezettel való harmónia jegyében. Kétségtelen ugyanakkor, hogy az újabb korok beköszönte előtt minden megfontolás nélkül is könnyebb volt a természetes környezet áradását beengedni a mindennapokba, hiszen akár még pár száz éve is alig éltek emberek a Földön, és maga a természet is jórészt érintetlen volt. Gondoljunk például bele, hogy „nemrég” még a magyar Alföldet is háborítatlan erdő borította, és a korabeli technológia viszonylagos fejletlensége miatt maximum a nagyobb városok lakossága érezhette úgy, hogy urbanizált körülmények között élhet.
A technológiai fejlődés és a nyomában bekövetkező népességrobbanás aztán egyre nagyobb településeket hozott létre, amelyeknek lakói már a funkciót hangsúlyozó, az összhangra vagy a természetre egyenesen fittyet hányó terekben töltik idejük nagy részét. Szerintem most sokan a panelépítészetre gondolnak, ha Magyarországról beszélünk, pedig a Budapest arculatát a mai napig meghatározó, (XIX–XX.) századfordulós építészet talán a legjobb példája ennek a természetellenes irányba való fejlődésnek. A kívülről – felújított állapotban – remekül kinéző bérházak, bérpaloták ugyanis csak a legmenőbb lakások tulajdonosainak, bérlőinek tették lehetővé az élvezetes életet. Ezek a kiváltságosok az utcafronti tágas lakásokban laktak, ellátva bőséges térrel és napfénnyel, míg az épületek hátsó, belső részeiben lévő lakások már szűkek és sötétek voltak, márpedig a napfény hiánya nemcsak a modern korokban, hanem már akkor is okozhatott depressziót.
Külön tanulmányok születtek a nyolcvanas években a IX. kerületi Illatos út–Gubacsi út sarkán álló, összesen mintegy 300 lakásnak helyet adó Dzsumbujról. Az épületegyüttes – amit 1938-ban adtak át, hogy a környék felszámolt nyomornegyedének lakóit oda költöztessék – eleve a többi lakóterülettől elszigetelten, egy gyártelepen állt. Úgy alakították ki őket, hogy a Budapesten szokásos belső udvar helyett csak egy szűk folyosót hoztak létre, s így a komfort nélküli lakások lakói tulajdonképpen kénytelenek voltak belelátni egymás életébe. Ez ahhoz hasonló effektussorozatot hozott létre, mint amikor valaki túl közel jön hozzánk – ez egy idő után idegessé teszi az embert. (Érdekesség, hogy írásos emlékek szerint indiai, kínai kereskedők régóta tudják, hogy a vevőt max. 70–80 cm-re szabad megközelíteni, különben elijesztik.) A Dzsumbuj ezeknek megfelelően hírhedten erőszakos környék volt, ám a nyomor körforgásának köszönhetően szinte mindig akadtak lakói, míg végül idén a telep utolsó épületét is lebontották.
A bérkaszárnyákhoz képest a szocializmus panelházai annyiban előrelépést jelentettek, hogy a természetes fény és környezet megjelenésére már több-kevesebb gondot azért általában fordítottak, illetve igyekeztek arra is figyelni, hogy a lakókat valahogyan integrálják a társadalomba, így a közösségi szolgáltatásokat általában elérhetővé tették ezeken a lakótelepeken is. A kis tér, illetve a magánszféra bizonyos fokú hiánya (pl. nagy áthallás) azonban a mai napig sújtja ezeknek a lakásoknak a lakóit.
Ha a fejlődő világ hulladékból tákolt nyomornegyedeit nem számítjuk – hiszen itt mentálhigiénéről igazán nem beszélhetünk –, talán az ún. open office (nyitott iroda) jelensége az, amely a helytelen, értelmetlen tervezés legjobb példáját adja. Az észak-amerikai mintára létrehozott hodályirodák alapvető koncepciója az volt, hogy egy nagy, nyitott teret könnyebb ellenőrizni, és így a munkatársak kevésbé lazsálhatnak. Ezek mellé később még olyan érvek is felsorakoztak, hogy ezekben az irodákban könnyebb és gyorsabb a kommunikáció, „nő a csoportdinamika”, jobb az együttműködés, nő a kreativitás. Ráadásul az egész így olcsóbb, mint külön-külön irodákat biztosítani. Az elmúlt évtized kutatásai aztán rávilágítottak, hogy az ilyen irodák senkinek sem jók. Először is sokan szoronganak ezekben a hodályokban, mivel úgy érzik, nincs biztosítva a személyes terük – pl. háttal ülnek valakiknek, ami, ugye, már a feng-sui szerint is káros. A nagy, közös légtér magával hozza az állandó zajterhelést is, így a kutatások szerint az itt dolgozók kevésbé képesek bonyolult feladatok megoldására, csökken a termelékenységük, gyengébb a motivációjuk, viszont nagyobb stresszről számolnak be. Még a magas vérnyomás betegség is gyakoribb az itt dolgozók körében, mint a kisebb irodák dolgozóinál. Természetesen mindettől függetlenül Magyarországon virágzanak az ilyen egyterű irodák - messze vagyunk még attól, hogy ilyesmire is kiterjedjen a figyelem…
A képen egy klasszikus egyterű iroda - fotó: VeronicaTherese, Wikipedia
A modern kor azonban nemcsak olyan térrendezési módszereket hozott, amelyek mentálhigiénés szempontból károsak. Az elmúlt jó pár évtizedben elkezdték tudományos igényességgel is kutatni, hogy milyen terekben érzik magukat jobban, illetve rosszabbul az emberek, megalapítva így a környezetpszichológia tudományát. A környezetpszichológia lényegében a feng-sui modern folytatása – immár tudományos eszközökkel azt kutatja, milyen hatással van ránk szűkebb vagy tágabb környezetünk. Habár már a második világháború előtt is foglalkoztak olyan kérdésekkel, mint hogy hogyan hat ránk a nap és a hold, a színek és a formák, a gyakorlatilag is alkalmazható tudományra még egy-két évtizedet várni kellett.
A múlt század ötvenes éveiben egy kanadai kórház új orvosigazgatója, Humphry Osmond pszichiáter azt kezdte kutatni, miért van az, hogy bizonyos terek összehozzák az embereket, interakcióra késztetve őket, míg mások eltávolítják, elidegenítik őket. Megfigyelte például, hogy a pályaudvarok várótermeiben az emberek elhallgatnak, míg a párizsi kávéházak apró asztalainál élénk diskurzus folyik. Azokat a tereket, amelyek társaságivá teszik az embereket szociopetálisnak, azokat, amelyek szegregálják őket, szociofugálisnak nevezte el. Az igazgatása alá tartozó kórház vadonatúj, csillogóan modern, női kórtermében például azt tapasztalta, hogy hiába a csodálatos fölszerelés és az ápolói, orvosi munkához megfelelő design, az itt fekvő páciensek egy idő után csendben maradnak és hajlamosak leépülni. Ekkor megbízott fiatal, ambiciózus pszichológust, Robert Sommert, hogy járjon utána, hogyan lehetne emelni a hosszasan a kórházban tartózkodó betegek életminőségét.
Kezdetben az olyan közösségi tereket kutatta, mint az ebédlő vagy a társalgó. Megfigyelte az ott tartózkodó páciensek viselkedését. A kórházban hosszúkás, hatfős asztalok voltak, ketten ültek az asztalok végén, négyen pedig egymással szemben. Sommer vizsgálata azt mutatta, hogy főként csak az asztalok sarkain át alakultak ki beszélgetések, s ezért indítványára négyfős, négyzet alakú asztalokra cserélték az ebédlő és a társalgó felének a berendezéseit. Így a páciensek választhattak, hogy a régi rendben ülnek vagy az újban. A páciensek először idegenkedtek az új szerkezettől, ám rövidesen kiderült, hogy így sokkal jobban érzik magukat, kétszer annyi ideig beszélgetnek egymással, miközben például más, nem a társasággal eltöltött idejükben háromszor annyit olvastak, mint korábban. Ez utóbbinak az volt az oka, hogy addig sokan már eleve könyvvel érkeztek ezekre a szociális helyszínekre.
Habár a környezetpszichológia számos vizsgálattal, kutatással megtámogatott eredményei ma már könnyedén hozzáférhetőek, kevés az olyan kelet-európai döntéshozó, aki valóban mérlegelné ezeket egy-egy közösségi tér (munkahely, egészségügyi intézmény, iskola, óvoda stb.) kialakításakor – mindennek az igazolásához elég csak körbenézni és megvizsgálni, hogyan változtak az újonnan épített közintézményeink az elmúlt évtizedekben…
