A vadon élő állatok általában nem híznak el, illetve vannak speciális esetek, amikor a kövérség fogalma értelmezhetetlen. Számos hideg, rideg, illetve vízi életmódot folytató állat vastag zsírréteget halmoz magára – mint például a fókák. A túlsúly másik speciális esetét a téli álom, pihenés, illetve táplálékhiány idejére energiát tartalékoló állatok alkotják, a hörcsögtől a sünig – ezek a fajok akár meg is duplázhatják súlyukat az ősz végére, ám mire a tavasz elérkezik, már lefogyva folytatják az életüket.
Úgy tűnik, hogy a természeti népek körében ismeretlen fogalom az elhízás, habár hagyományosan természeti népek egyre kevésbé léteznek. Ebből arra következtethetnénk, hogy a civilizáció megjelenése előtt ismeretlen fogalom volt a kövérség, ám mindez félrevezető, mivel szinte kizárólag a meleg éghajlatokon maradtak meg olyan törzsek, akiket még valamilyen szinten elkerültek a modern vívmányok (Dél-Amerika esőerdői, Afrika déli, sivatagos területei, Ausztrália és Pápua Új-Guinea törzsi területei sorolhatok ide).
Valójában számos bizonyíték utal arra, hogy Európa területén már több tízezer évvel ezelőtt ismerték a kövérséget. Az elhízás első jelei kb. 35 000 évvel ezelőttről származnak. A kőkor elefántcsontból, terrakottából vagy mészkőből készült szobrocskái közül valószínűleg a leghíresebb az ún. willendorfi vénusz, amelyet 24-22 ezer évesre becsülnek, tökéletes példája annak, hogy igenis pontos elképzeléseik voltak az akkor élőknek arról, milyen is kövérnek lenni.
Willendorfi vénusz. A fotó Matthias Kabel munkája.
Habár a willendorfi vénuszhoz hasonló alakocskák szociokulturális szerepével kapcsolatban komoly értelmezési vita dúl a régészek és történészek körében, abban egyetértenek, hogy a paleolitikumban kifejezett előnyt jelentett, ha valaki vastag zsírréteget tudott növeszteni. Az évszakok váltakozásával rendre bekövetkező élelemhiányos időszakokban ugyanis a kövér embereknek volt miből fogyni, míg akik nem tudtak ilyen tartalékokat felszedni, azok legyengültek, könnyebben megbetegedtek, sőt akár éhen is haltak. A kőkori emberek – kitéve az elemeknek, a vadállatoknak és a kórokozóknak -- eleve nem éltek túl sokáig (a mai kutatások szerint átlag 33 éves életkorra számíthattak), így az elhízás káros következményeivel – a csont- és ízületi rendszerre gyakorolt hatásával, illetve a szív- és érrendszeri betegségekkel – nem kellett számolniuk. Mivel nem ismerték a finomított cukor, liszt és egyéb, modern, élelmiszeripari termékek áldásait sem, elkerülhették a napjainkban járványszerűen terjedő 2-es cukorbetegséget is.
Sokáig úgy tartották, hogy a neolitikus forradalom, vagyis az, hogy az emberek fokozatosan letelepedtek, és az addigi vadászó-gyűjtögető életformáról áttértek a növénytermesztésre és az állattenyésztésre, emelte az életszínvonalukat. Ma már tudjuk, hogy ez nem volt igaz: a korabeli mezőgazdaság az életminőség tekintetében komoly visszalépést jelentett a kőkorhoz képest. A korabeli eszközökkel nagyon nehéz volt a földművelés, szinte megszűnt a szabadidő, ráadásul az új módszerekkel termelt élelem nem fedezte adekvát módon az emberi táplálékigényt – különösen a fehérjék, illetve fontos ásványi anyagok (pl. kalcium, cink) hiányoztak. Ráadásul az ingadozó időjárás következtében az éhínségeket sem lehetett elkerülni. A születéskor várható élettartam 2–3 évvel esett vissza, miközben a korból származó csontvázleletek törékenyebb csontvázat, rosszabb fogakat, alacsonyabb termetet, szűkebb medencét mutatnak (melynek következménye a nehezebb szülés lett). Figyelemreméltó tény, hogy magasságban, medenceméretben, csontvastagságban a mai napig nem értük el a paleolit embert, habár már közelítünk hozzá.
Hogyan lehetséges az, hogy romló életfeltételek mellett mégis robbanásszerűen nőtt az emberiség száma a neolitikus korban? Számos kutató szerint ennek az egyik fő oka az volt, hogy míg a nomád korban a fölösleges csecsemőket egyszerűen megölték, addig a szervezett mezőgazdaság korában már fontos munkaerőnek számítottak, akiknek az elpusztítása a továbbiakban tabunak számított (de állítólag a spártai Taigetosz még mindig ennek a paleolit szokásnak a továbbélése volt).
A letelepedett ember civilizációja nagyon hamar elvezetett oda, hogy csak a kialakuló hierarchia magasabb pozícióit elfoglalók jutottak annyi élelemhez, amely lehetővé tette a jelentősebb túlsúly elérését. Az elkövetkező évezredekben az átlagos élettartam csak virágzó kultúrákban, rövidebb időszakokra haladta meg a 40 évet, hogy aztán a 19–20. század ugrásszerű tudományos és társadalmi fejlődésének köszönhetően 70 fölé emelkedjék a gazdaságilag fejlett térségekben. A 19. század előttig tehát esély sem volt arra, hogy a szív- és érrendszeri betegségek vagy komoly halálozási okká váljanak, illetve a 2-es cukorbetegség sem válhatott világjárvánnyá.
Kövérnek lenni következésképpen magas társadalmi státust, egyszersmind jobb túlélési esélyeket jelentett, és ez megmutatkozott a népszerű szépségideálokban is. Az ókori görög városállamok virágkorában (i. e. 7–3. sz.) például, amikor egészen magas, 40–41 év körüli volt a születéskor várható élettartam, nem lehetett kifejezett divat az elhízás, valószínűleg nem volt szükség komoly testi tartalékokra – legalábbis a szövegemlékekből, a megmaradt emberábrázolásokból erre következtethetünk. A 15–18. századi Európában ezzel szemben csak 30–31 év körüli átlagéletkorra számíthattak az emberek, s talán ebből a korból maradtak fenn a legkomolyabb túlsúlyt mutató művészeti emlékeink is. A kor számtalan háborúja, a kis jégkorszak, a nyomukban járó rossz termésekkel, illetve éhínségekkel felértékelte az energiafelesleg megítélését.
Peter Paul Rubens A három grácia c. művének nőalakjain jól tanulmányozható az elhízás minden látható aspektusa. Wikipedia, Dcoetzee
