A spirituális célú koplalás nemcsak az indiai és egyéb, távol-keleti kultúrákban ismert jelenség – része ez a Közel-Keleten született történeti vallásoknak is. Habár a modern izraelita egyházak már nem tartják elfogadhatónak ezt a viselkedésformát („az Isten azért teremtette a világot, hogy élvezzük”), évezredekkel ezelőtt mégsem volt ritka jelenség. A mai kutatások szerint a sivatagban töltött évtizedek során született meg az a böjtölési gyakorlat, amelyet aztán a proféták és tanítványaik vitték tökélyre. Az étkezést visszautasító vagy annak mértékét szélsőségesen lecsökkentő szent emberek példája aztán még sokáig visszatért a zsidóság történetében. A híres holt-tengeri tekercsekben is emlegetett esszénus szekta (kb. ie. 2—i. sz. 1. század) tagjai például ismertek voltak aszketikus életmódjukról, amelybe a nem evés is beletartozott.
Számos történész szerint maga Jézus és Keresztelő Szent János is esszénus volt – de legalábbis szoros kapcsolatban állt a később holt-tengeri szektaként elhíresült zsidó csoporttal. Akárhogyan is volt, tény, hogy a kereszténységet már a kezdetektől áthatotta a főként bűnbánati célokra használt böjtölés gyakorlata. Az evangéliumok és egyéb fennmaradt iratok szerint Jézus, Keresztelő Szent János, az apostolok egyaránt szándékosan éheztek rövidebb-hosszabb ideig. A korai kereszténység számos aszkéta szentje élt a sivatagban remeteként, s számos fogadalmukhoz az is hozzátartozott, hogy a kelleténél kevesebb ételt vettek magukhoz.
Az i. sz. 4. században élt pontusi Evagrius, egy magas műveltséggel rendelkező kolostori tanár az elsők között írt a böjtölés elméleti hátteréről. Az ortodox kereszténységben a mai napig tisztelt szerző szerint a böjtölést is magában foglaló aszkézis az út, amelyen elérhető az apátia (apatheia), vagyis az a nyugodt tudati állapot, amely a szeretet és a tudás előszobája. Evagriusnak a szerzetesek fejlődését szolgáló könyve szerint az igaz keresztény sem értheti az írások jelentését, ha nem él annak megfelelően – pl. nem követi Jézus és az apostolok szegénységet és szerénységet sugárzó életmódját.
A fotón Andrea Vanni 14. századi freskója: Sienai Szent Katalin - Hazhk, Wikipedia
Az éhezéssel járó szenvedés elviselése a kereszténység bűnbánó karakteréhez nagyon is illeszkedik, így az elmúlt két évezred folyamán nagyon sok híres és közrendű hívő fordult ehhez a módszerhez, ha közelebb akart kerülni Istenhez. Mindez akár olyan extrém példákban is jelentkezett, mint a 14. században élt sienai Szent Kataliné, aki az egész élete végigböjtölte, majd utolsó hónapjaiban lényegében teljesen visszautasította az ételt, és így gyakorlatilag éhen halt. (Fontos, persze, hogy figyelembe vegyük: az egykorú beszámolók nem feltétlenül tudtak Katalin állapotáról annak mélységében számot adni, a szent szenvedhetett akár gyomorrákban is, ami megmagyarázná, miért mondta azt, hogy nem TUD enni.)
