Ahogy arról már korábban beszéltünk, a kutatók megfigyelései alapján napi háromszor 30-45 perc pulzust és légzésszámot emelő mozgás jó eséllyel tudja biztosítani, hogy agyunk idős korban is megőrizze a fittségét. Mindez főként az "extra" oxigénellátásnak köszönhető, illetve annak, hogy az intenzív mozgás következtében nagyobb mértékű a növekedési hormonok termelése, amely az agy struktúráit is érinti. A jógaszerű, nyújtásokkal dolgozó mozgásformák esetén nem sikerült ilyen jellegű változásokat kimutatni.
Találtak azonban még egy mozgásformát, amely hasonlóan jó hatással van az agyunkra, s ez pedig a táj-csí. Jelenleg a kutatók magán a tényen kívül, miszerint a táj-csí segít lefékezni az agyi struktúrák időskori csökkenését, nem sokat tudnak arról, konkrétan milyen mechanizmusok során hat ez a "sport" az agyunkra, ám az kétségtelen, hogy hat.
Hogy mi a táj-csí, arra talán úgy a legegyszerűbb válaszolni, ha megnézzük:
Az egészséges tudat és test megőrzésének erről az eszközéről már beszéltünk régebben valamennyit, most talán azonban érdemes lenne abból a szempontból is megvizsgálnunk, hogy vajon miben rejtőzhet ez a különleges hatása.
A tájcsí (hivatalos nevén: tájcsí-csuan – hadd ne használjam ezekben a posztokban az amúgy is követhetetlen nemzetközi átírást) eredetileg és alapvetően harcművészet, s ezen belül is az ún. „belső erőkre” alapozott harcművészet – szemben például azokkal saolin harcművészetekkel, amelyek a „külső erőkön” alapszanak. A mai napig vannak, akik a tájcsít nemcsak egészségmegőrzésre vagy spirituális elmélyülésre használják, hanem valódi vagy koreografált küzdelmekre is. Ennek ellenére ez a mozgásforma főként rekereációs eszközként futott be óriási karriert a világ nyugati és keleti részén egyaránt.
A tájcsí elmélete és gyakorlata egyaránt a taoista filozófia mélyén gyökeredzik. Maga a tájcsí kb. annyit jelent: „a nagy cél”, „a legmagasabb végső”, s tulajdonképpen azt az erőt szimbolizálja, amely a „végtelenség” vagy „határtalanság” semleges energiáit az itt és most megjelenő poláris eenergiákká, jinné és janggá alakítja át spirális vagy körkörös mozgások segítségével. Habár a kínai kifejezésben megjelenő csí tehát nem „azt” a csít jelenti, amelyet általában erőnek vagy energiának szoktunk fordítani, maga a mozgásforma mégis ennek a csínek a manipulációjával foglalkozik, s minél kisebb energiabefektetéssel igyekszik minél nagyobb hatást elérni.
Aki tájcsízik, az egyszerre lazul és koncentrál – ez két olyan fogalom, amelyek a nyugati, köznapi értelemben kizárják egymást. Mégis amikor megfigyelünk egy gyakorolót, azt láthatjuk, hogy egyszerre halálosan pontosak és légiesen könnyedek a mozdulatai. A koncentráció nemcsak magukra a látható mozdulatokra terjed ki, hanem az egész folyamatra, amelynek a lényege ennek az energiának (csínek) a létrehozása, növelése, csökkentése, mozgatása, eloszlatása – általában a környezet igényeinek is megfelelően. Ha pl. fúj a szél, a gyakorló ezt mindig beépíti a mozdulataiba, hogy minél gazdaságosabban tudjon mozogni. A test minden része íveken mozdul, akárcsak az energia, amelyet manipulál. Ez a körök, oválisok, spirálok a harmonikus mozgás alapjai – s ez az összhang a testre figyelő tudatra is hatással van.
Valószínűleg a teljes testre kiterjedő, különleges minőségű figyelem a felelős a tájcsí pozitív tudatu-agyi hatásaiért. Legalábbis egy barátom szerint , aki jógatanár és egyben tapasztalt tájcsígyakorló is, hiába gondolják sokan hasonlóak a két mozgásforma gyakorlati és elméleti megközelítését, valójában a tájcsí jóval nagyobb testi figyelmet kíván, amely – a szavai szerint – „szinte a test minden egyes sejtjére kiterjed”. Arról pedig már sokat beszéltünk itt, az Egészségtrenden, hogy ez a fajta testtudati attitűd mennyire sokat segít tudatunk frissességének és agyunk struktúráinak a megőrzésében…
