Már az ókorban felismerték, hogy összefüggés áll fenn számos betegség – pl. a visszérbetegség vagy a magas vérnyomás -- és az elhízott állapot között. Mivel azonban a kövérség nem vált általános problémává, lényegében csak a 20. században terjedt el széles körben a fogyókúra fogalma.
Az embereknek azonban a fogyáson kívül más olyan szempontjai is voltak (sőt vannak), amelyek arra késztetik őket, hogy hosszabb távon csökkentett vagy zéró mennyiségű ételt vegyenek magukhoz. A hagyományos kínai, illetve indiai orvoslás számos betegség esetében ír elő valamilyen diétát, s ez a gyakorlat egyenesen az ókorig vezethető vissza. Az ajurvéda és a hagyományos kínai megközelítés pl. egységesen azt javasolja a daganatos betegeknek, hogy ne egyenek állati eredetű termékeket – húst, tojást, tejterméket. De vannak olyan esetek, amikor egyenesen azt javasolják, hogy a beteg szinte semmilyen szilárd dolgot ne vegyen magához egy-két napig. Mindezekre a hagyományos gyógymódokra szerintem nagy hatással lehetett az a megfigyelés, hogy az állatok bizonyos betegségek esetén visszautasítják a táplálékot. Emlékszem, mikor gyerek voltam, megfázásos-lázas betegségekben én se szívesen ettem, s csak mikor lábadozni kezdtem, tért vissza az étvágyam.
A testi egészség szempontjaitól függetlenül sok ezer évre nyúlik vissza a szándékos koplalás története. Indiában és az indiai kultúra által megérintett területeken hosszú ideje határozott kultusza van a nem evés különféle változatainak. A buddhizmus történetéből tudjuk, hogy már az i. e. 5. század körül kiterjedt koplaló-önsanyargató mozgalmak léteztek a térségben. A történetek szerint Gautáma Sziddhárta, vagyis a Buddha is kipróbálta ezeket a módszereket, amelyeknek a mai napig az a lényegük, hogy direkt fittyet hánynak a test szükségleteinek és örömeinek. Az ilyen önsanyargatók abban bíznak, hogy idővel annyira megszokják ezeket a testi eredetű hiányokat, hogy függetlenedhetnek a testüktől, és így elérhetik a megvilágosodást. Az elképzelés hátterében az a gondolatmenet áll, hogy elsősorban a testünk korlátoz minket a magasabb tudati szintek elérésében. Éhesek vagyunk, szomjasak vagyunk, szexelni akarunk, egyéb testi élvezetekben szeretnénk részesülni (pl. kényelmes ágyban aludni, nem fázni, nem izzadni és így tovább).
A képen egy indiai, szent ember látható meditáció közben - Wikipedia, Wise Droid
Habár a Buddhának nem jött be az aszketizmus, India a mai napig tele van olyan, sokak által szentként tisztelt emberekkel, akik például a tűző napra önmagukat kikötözve feksznek, míg szét nem égnek, napokig, hetekig, sőt állítólag akár hónapokig nem esznek, és válogatott egyéb módokon bizonyítják az embereknek, hogy nem függenek a testüktől. Különösen az ősi, dzsainista vallásban van fontos szerepe a komoly aszketizmusnak, ugyanakkor a hinduktól sem áll távol a dolog. Sőt attól függetlenül, hogy a Buddha a komoly önsanyargatást nem tartotta célravezetőnek, a diéta különféle formái máig élnek a buddhizmusban – pl. meditációs elvonulásokon gyakran böjtölnek, vagy például tilos délután enni.
