Medencecsavarodásról mint mozgásszervi betegségről abban az esetben beszélünk, ha a két medencecsont közül egyik előre-, a másik pedig hátracsavarodott állapotban van semleges, nyugalmi helyzetben (pl. fekvés, állás) közben is. (A medence két fele a szeméremízület és a keresztcsonti ízület körül mint forgástengely körül tud csavarodni.)
Férfi csontos medencéje - Wikimedia Commons - Gray's Anatomy
Nem túlzás azt állítani, hogy a medencénk és a gerincünk a mozgásunk mechanikai vázát alkotja a hozzájuk csatlakozó izmokkal, ínszalagokkal és egyéb kötőszövetekkel együtt, Habár egy ízületen keresztül csatlakoznak egymáshoz, ez az ízület meglehetősen kötött. Míg pl. a vállízületünk meglehetősen szabad mozgást engedélyez a felkarunknak, addig a keresztcsonti ízület tulajdonképpen csak „lengéscsillapító” funkciót tölt be, minimálisan elmozdulásokat engedve. Ezért medencénk szoros kapcsolatban, együtt mozdul a gerinc közvetítette erőkkel.
Nem véletlen tehát, hogy a gerinc deformációi gyakran a medencére is maradandó hatást gyakorolnak. A medencecsavarodás leggyakoribb oka a gerinccsavarodás, amely rendszeresen gerincferdüléssel is együtt jár. A csavarodás végigfut a csigolyákon, hogy végül a keresztcsonti szakasznál a medence egyik felét magasabbra emelje, a másikat mélyebbre süllyessze. Természetesen a csavarodás a másik irányban, felfelé is megnyilvánul, gyakran okozva váll- és nyakproblémákat. A medencecsavarodás másik fő oka a különböző hosszúságú lábakban keresendő. Ilyenkor a torzulás alulról fölfelé terjed, és a medence az, amelyik deformálja a gerincet.
Csontvázunkat ínszalagok és izmok mozgatják, vagyis amikor pl. gerincferdülésről vagy épp medencecsavarodásról beszélünk, akkor nem azt akarjuk kifejezni, hogy a csontjaink torzultak el, hiszen azok úgy „viselkednek”, ahogy „tudnak”. A rossz tartásból vagy helytelen mozgásmintából fakadó mozgásszervi problémák esetében az történik, hogy egyenetlenül, illetve aszimmetrikusan terheljük meg az adott csontjainkat, ízületeinket mozgató izmainkat. Így medencecsavarodás esetén pl. az egyik oldali izom állandóan vagy rendszeresen megnyúlt állapotban van, a másik, vele szimmetrikus izom pedig ugyanekkor összehúzódott állapotban van. Ha egy izmot túlságosan sokáig nyújtunk, akkor erőteljesen össze akar húzódni, s ha ez tartósan fennáll, akkor az izom – úgymond – „kimerül” és az izomszövet valamint az izomszövetet körülvevő kötőszövet is átalakul. Az izomszövetben ekkor már egyaránt találhatunk túlnyújtott és összehúzódott sejteket tartalmazó izomcsomókat (ilyeneket sinte mindenki szokott tapasztalni a hátán vagy a nyakán) – ezeket a fájdalmas részeket nevezik triggerpontoknak. Ha ezek a triggerpontokat nem kezelik időben, vagy nem múlnak el maguktól (mert pl. időben helyes mozgásmintát kezdünk követni), akkor az izmot körülvevő kötőszövet (latinul: fascia) „bekeményedik”, és az egész fascia–izom komplexum innentől fogva kifejezetten stabillá válik.
A mozgásfejlesztéssel, -javítással foglalkozó szakemberek csak az elmúlt évtizedekben kezdik megismerni az izmokat körülvevő fascia jelentőségét, s ma már úgy látják, hogy gyakran elsősorban ennek a kötőszövetnek a manipulációjával lehet elérni valódi mozgásszervi változásokat.
Na, de konkrétan miért alakulhatnak ki ezek a testi torzulásaink?
Általában meglehetősen szkeptikusan szoktam fogadni azokat az elméleteket, amelyek szerint régen „minden jobb volt”. Ám ami a mozgásszervi torzulásainkat illeti a gerinc- és medencecsavarodástól kezdve a különféle porckorongsérveken át egészen a teniszkönyökig és társaiig – nos, „régen”, a mezőgazdasági civilizáció kezdete előtt valószínűleg tényleg „minden jobb volt”. Legalábbis erre utalnak a jelenleg ismert, még létező természeti népek testfelépítése. Rajtuk kívül jó példát mutatnak nekünk a vadon vagy félvadon élő állatok is. Igaz, hogy egy amazóniai indián valószínűleg csak 40-50 évig él – vagy még addig se –, ám testhasználata, a funkcionális anatómiához való ösztönszerű igazodása össze sem hasonlítható a modern ember sokszor beszűkült mozgásminta-tárához.
Mozgásszervi torzulásaink nagy része ugyanis a modern életmód következménye. Egyszerűen nincs rá szükségünk, hogy a testünk összes lehetséges funkcióját kihasználjuk. Egy európai ember már nem szokott a földön ülni vagy feküdni, ezért testtudatunk egyszerűen elfelejti, hogyan kell törökülésben vagy épp egyenes lábbal ülni, hogyan kell felállni a földről. Kényelmes háttámláink vannak, ezért elsatnyulnak a derekunkat, hátunkat egyenesen tartó izmok. Keveset gyalogolunk, futunk – közlekedési eszközök szállítanak minket. Fára a gyerekek még néha másznak, amúgy az ilyen típusú mászkálás megmarad az építőmunkások privilégiumának.
Cserébe sokan ugyanazokat a mozgásmintákat ismételgetjük naponta sok órában. Vannak, akik számítógép előtt ülnek, billentyűzetet püfölnek és egérrel kattintanak. Mások egy futószalag mellett állnak, és a kezük, karjuk segítségével egy mozdulatsort ismételnek. Megint mások nehéz dolgokat cipelnek fel, le, kocsiba ki, be. Aztán vannak, aki egy pultnál állva egész nap előre hajolnak, előre nyúlnak, kivesznek, betesznek, kézzel és géppel szeletelnek. Nem szaporítom ezt a sort, nyilván érthető, hogy mit akarok mondani: ahhoz képest, hogy testünk mennyi mindenre képes, általában e lehetőségek alig pár százalékát használjuk ki – azt pár mozdulatot, azt a pár testtartást pedig túlhasználjuk. Törvényszerű tehát, hogy az idő előrehaladtával testünk valamelyik része torzuljon.
