Az elmúlt hetekben kis áttekintést kaphattunk arról, hogyan segítenek minket egészségesebb élethez az állatok (http://egeszsegtrend.blog.hu/2013/08/16/terapias_allatok és http://egeszsegtrend.blog.hu/2013/08/09/az_allatok_es_az_emberi_egeszseg). Úgy gondolom, az a fair, ha a nekünk segítő állatokon – ha szükség van rá – mi is segíteni tudunk.
Földünk két legnépszerűbb háziállata a macska és a kutya, terápiás szempontból rajtuk kívül a lovat szokás még megemlíteni. Csakhogy míg a lótartásról mindenki tudja, hogy komoly vállalás, hiszen nagyon sok előzetes tudásra, valamint az állat számára megfelelő környezetre van szükség, addig a kutya- vagy cicatartásról sokan úgy gondolják, egyszerű feladat. Szak- és ismeretterjesztő könyvek és – nem mellesleg internetes oldalak – garmada szól arról, hogyan teremthető ideális környezet háziállataink számára, ezért most csak két tipikus problémát emelnék ki.
Először is, az ún. fajtatiszta állatok nyilván sokkal dizájnosabban néznek ki, mint a pedigrével nem rendelkező „keverékek”, fontos azonban tisztában lennünk vele, hogy ma már nagyon nehéz túltenyésztetlen, fajtatiszta kutyát, macskát találnunk. Abszolút megértem, hogy egyesek csodálatos perzsamacskák, óriási szibériai erdei macskák vagy éppen aranyszínű spánielek, ugrabugra uszkárok után vágyakoznak – sajnos, azonban ezek az állatok az átlagnál jóval betegesebbek és sokkal rövidebb ideig élnek, mint tudatos tenyésztést nem látott társaik.
A fajtatisztaságra törekvő tenyésztés ugyanis épp a természetes szelekcióval, az evolúciót s egyben a fejlődést lehetővé tevő elvvel megy szembe – s az esetlegesség lehetőségének a kizárása szomorú következményekkel jár. Talán a rövidebb élet még megbocsátható, ha házi kedvencekről van szó – hiszen természetes körülmények között, a vadonban a legtöbb kutya vagy macska szó szerint pár évig élne csak –, a sok szenvedés fölött azonban nehéz szemet hunyni. Ismertem én már epilepsziás uszkárt, Parkinson-kórhoz hasonló betegséggel küszködő dobermannt, kórosan lelassult, állandó húgyúti operációkra járó Maine Coon macskát, krónikusan gyulladt szemű és orrú perzsákat és így tovább. Tudom, egyesek nem törődnek ezzel, egy távoli ismerősöm például évente temeti el a perzsacicáit, majd vásárol ugyanattól a tenyésztőtől kölyköt – ám akiben van érzés, szerintem elkerüli az ilyesmit. Kis utánajárással találhatunk olyan keverék cicát, kutyust, amelyikben megvannak azok a külső és belső tulajdonságok, amelyeket kedvelünk – valószínűleg hosszabb időre boldogabb társunk marad majd…
(Fotó: Alexandra Thiry - Wikimedia Commons)
Hogy az állatnak mi mindenre van szüksége, hogy jól érezhesse magát a bőrében, az számos összetevőből áll, az elegendő nagyságú és minőségű tér biztosítása azonban az első számú kritériumok között van - és ezzel kapcsolatban szokott felmerülni a másik tipikus probléma.
Általában elmondható, hogy aki attól fél, hogy a lakása, kertje tönkremegy az állattartástól, az inkább felejtse el ezt a kívánságát. Szörnyű, hogy vannak például olyan macskatartók, akik levágják az állat körmét, sőt egyenesen leoperáltatják annak első ujjperceit – a macska számára azok a karmok a biztonságos közlekedés alapját nyújtják, a macska számára mindez komoly amputáció. Az a Magyarországon bevett gyakorlat pedig, hogy a kutyákat pár négyzetméteres helyre zárják be, illetve láncon tartják, mondván, a rossz kerítésen kiszökik, illetve tönkreteszi a kertet, szerintem szintén mindent elmond a gazdákról és kultúránkról.
Jól látszik, persze, hogy sokszor azoknak az embereknek jelent a legtöbbet az állatok társasága, akik nem tudnak megfelelő környezetet biztosítani számukra. Egy magányos, nyugdíjas néni vagy egy krónikus betegségben szenvedő, de szegény családban fölnövő kisgyerek számára valószínűleg a legtöbbet jelenti egy szőrös vagy tollas társ, és ha eleget tud foglalkozni az állattal, akkor részben a helyigényét is pótolni tudja. Fontos azonban tudnunk, hogy a macska területtartó állat, életmódjából fakadóan szeret kóborolni a környéken, míg a természetben falkába verődő kutyák sok négyzetkilométert is ellenőrzésük alatt tartanak. Igaz ugyan, hogy az a macska, amelyik sosem volt a szabadban, kevésbé vágyik rá, ám elég egyetlen pillanat, hogy megszeresse – és onnantól a szenvedését kell végignéznünk.
Általában azt a tanácsot tartom megfogadhatónak, hogy a rendelkezésünkre álló helyhez illő méretű állatot válasszunk. Amíg az állatok kicsik, nehezen mondható meg, milyen vérmérsékletűek, viselkedésűek lesznek felnőttkorukban, de az biztos, hogy egy 40 négyzetméteren lakó, igen kicsi kutya kevésbé fogja ezt teret szűkösnek érezni, mint egy labradorkeverék. Érdemes más állatokat is megfontolni, mert ugyanolyan örömet tudnak okozni gazdáiknak a kis rágcsálók (hörcsög, tengerimalac) is, sőt a nyulak szobatisztaságra is nevelhetők, és örömmel ugrándoznak a lakásban.
Ami a többi törzsbe tartozó állatot illeti, szkeptikus vagyok. Az akváriumi halak nagyon szépek, és állítólag valóban nem szenvednek a kis helytől, ám – mint azt egy kisállatboltvezető barátomtól megtudhattam – nagyon sok kínban van részük, mire az otthoni akváriumba megérkeznek. Nagy, szardíniásdobozra hasonlító tartályokban szállítják ide őket, összezsúfolva, trópusi vidékekről. Több ezer halacska utazik együtt, minimum a 10–15%-uk elpusztul a szállítás során, sok pedig később lesz beteges, és már csak a gazda otthonában úszik az örök vadvizekre.
(Fotó: Luc Viatour - Wikimedia Commons)
A madarakkal kapcsolatban: Ismerek egy Magyarországon élő török urat, aki egy egész, nagy méretű és belmagasságú lakást tart fenn pintyeinek, papagájainak és egyéb repülő kedvenceinek, berendezve ágakkal, etetőkkel, alommal és így tovább – azt mondanám, ez valóban megfelelő állattartás, de kevesen engedhetik meg magunknak. Ha rendszeresen repülgethet a lakásban a madárka, kötődik hozzánk, nem félünk, hogy elszalad, és a bútorzatot sem féltjük a kakitól, akkor tényleg megfelelő környezet lehet számára a lakás és a kalitka. Különösen a papagájokhoz lehet nagyon kötődni, amelyek amellett, hogy meglepően intelligensek, nagyon kedvesek is tudnak lenni.
