Első találkozásom az akupunktúrával egy holland tévéreklámhoz kötődik: a kínai gyógyító az európai pácienst tetőtől talpig teleszurkálja tűvel, majd váratlanul óriási tűz üt ki, és mire a beteg az ágyról felkászálódik, már mindenki eltűnt az épületből; az ablakig kénytelen hátrálni a nagy tűz elől, s alant, öt emelet mélységben a tűzoltók kifeszítenek neki egy ponyvát, és javában biztatják, hogy ugorjon. A páciens kétségbeesik, majd megjelenik a reklám üzenete: bármi megtörténhet. Amikor – ezek után – először jártam akupunktőrnél, arra számítottam, hogy úgy ki leszek díszítve tűkkel, mint egy sündisznó, s meglepődve kellett tapasztalnom, hogy mindössze csak tizenpárat szúrt belém az orvos.
Bevallom, az akupunktúra semmivel sem győzött meg jobban a hatásosságáról, mint a hagyományos nyugati gyógyászat. Három akupunktúrakúrában :) részesültem, amelyek közül egy egyáltalán nem gyógyított meg, egy hatásosabb volt a nyugati módszereknél, egy pedig olyan lassú javulást ígért, hogy nem volt türelmem kivárni a végét, és félbehagytam. Ugyanakkor elmondhatom – cáfolva a közkeletű tévhitet –, a tűszúrás általában nem fájdalmas, és csak ritkán marad nyoma. Egyszer az is előfordult, hogy már a buszon vettem észre, egy tű a hasamban maradt – remélem, ez többet bizonyít annál, mint hogy elefántbőröm van…
Szokás szerint az akupunktúrát Kínában sok ezer éves vívmánynak tekintik, ám ez első hiteles történelmi adatok arra vonatkozólag, hogy tűszúrással próbáltak gyógyítani, az i. e. 2. századból származnak. A módszer pár évszázad alatt elterjedt Kelet-Ázsia-szerte, úgyhogy egy 16. századi holland sebész és utazó, Jacob de Bondt már Jáva déli szigetén is találkozott vele.
Az akupunktúra azon az elképzelésen alapul, hogy testünkben számtalan energiacsatorna, ún. meridián húzódik közel a bőrfelszínhez, és ezekben áramlik a csí (ami nagyjából energiát jelent) az egyes testrészek között. Amennyiben ez az áramlás valahol megszakad, diszfunkció következik be, és kialakul valamilyen betegség. Ezek a szakadási pontok jellegzetes testpontokon szokott bekövetkezni, ezek az akupunktúrás pontok, amelyeket, ha ingerlünk, az áramlás helyreállhat.
Többféle méretű akupunktúrás tű. (Wikimedia Commons)
Számos kutatás próbált választ adni arra a kérdésre, valóban működik-e az akupunktúra, és ha igen, hogyan. Az apró részeredmények közé tartozik, hogy több vizsgálat is igazolta, miszerint az akupunktőr által blokkoltnak minősített akupunktúrás pontok elektromos ellenállása jóval alacsonyabb volt a környezetéénél. Ezeket a blokkolt pontokat az akupunktőr azonban vagy más vizsgálatok (pl. pulzus- és nyelvvizsgálat) segítségével kikövetkezteti, illetve magán a testen kitapintja – s ez az eljárás megint csak nem ad magyarázatot arra, hogy történik a diagnózis, ill. mi történik a kezelés során.
Manapság mindezek ellenére nagyjából konszenzus uralkodik a nyugati tudományos közvéleményben arról, hogy az akupunktúra működését, a meridiánok létezését vagy a csí áramlását semmilyen elfogadható, standard módon nem tudják leírni. Ennek ellenére – talán egyedülálló módon a nyugati tudományban – az akupunktúrát mint orvosi eljárást nagyon sok modern, nyugati egyetemen elismerik és oktatják egészen egyszerűen azon az alapon, hogy maguk a kezelések gyakran hatásosak – Magyarországon is így van ez, a Semmelweis Egyetemen létezik akupunktúrás képzés. Mindezek mellett komoly tudományos vita övezi a módszert, sok orvostársaság, akadémia, egyetem a mai napig elutasítja, hogy valódi, tudományos eljárásnak ismerje el.
Még gyakoribb, hogy csak bizonyos esetekben tartják hatásosnak az akupunktúrát. Az egyik ilyen leggyakoribb eset a fájdalomcsillapítás, elannyira, hogy Kínában már komoly műtéteket végeznek oly módon, hogy a fájdalmat kizárólag tűkkel „tüntetik el”. Egy 2007-es japán kutatás bebizonyította, hogy bizonyos akupunktúrás módszerek arra stimulálhatják a szervezetet, hogy nagyobb mértékben termeljen ópiátokat – ez lehet az eljárás kulcsa. Az akupunktúra másik, klasszikus alkalmazási területe az émelygés és a hányinger csillapítása – ezért a módszert gyakran használják a kemoterápia kiegészítéseként. Ezeken túlmenően jó pár emberrel beszéltem, akik allergiás problémájukkal fordultak végső elkeseredésükben akupunktőrhöz, és jó eredményekről számoltak be.
Fontos tudni, hogy maguk az akupunktőrök, ha univerzális csodaszernek nem is tekintik a módszerüket, szinte minden betegség kezelésére alkalmasnak gondolják azt. Magam azon az állásponton vagyok, hogy csak akkor fordulok a tűszúró doktorokhoz, ha a nyugati orvoslás lehetőségeit már kimerítettem. Ám lelki problémákkal még akkor sem…:) Konklúzió tehát nincs – mindenki döntse el maga, mit gondol az akupunkútáról, s ha szükségét látja, hát tapasztalja meg.
