A kíméletesség – vagyis hogy miközben gyógyítunk, minél kevesebbet romboljunk – szemléletének a térhódítása a leginkább a nyugati orvostudománynak azon a területén a legérdekesebb, amely amúgy a leglátványosabb rombolásokat végzi. A sebészetről van szó.
Bármilyen borzasztónak is tűnnek a laikus számára a sebészeti beavatkozások, itt, az oldalon és a blogon már láttuk, hogy az emberiség már évezredek óta sebészkedik, legyen szó koponyalékelésről, harci sérülések ellátásáról vagy éppen császármetszésről. Ezek közül a műtétek közül sok sikeresnek is bizonyult, ahogyan az a korabeli leírásokból megtudható.
Nem kell hozzá orvosnak lenni azonban, hogy megértsük, minél nagyobb mértékben avatkozunk be a szervezet folyamataiba, annál több időre és energiára van szükség, hogy a páciens meggyógyuljon. Ez a szempont azonban sokáig „nem játszott” a sebészetben, egyszerűen azért, mert az orvosok örültek, ha volt akár egyetlen módszer is a beteg gyógyítására.
Gyakran nemcsak maga a gyógyítás, hanem már a diagnózis megállapítása is komoly sebészeti beavatkozásokat követel(t). Ezért a szándék, hogy vágás, rombolás nélkül lehessen vizsgálatot vagy műtétet végezni, már nagyon régóta jelen van a nyugati orvostudományban is. Pl. a 10–11. sz.-ban élet perzsa Avicenna üvegtükrökkel és a visszaverődő napfény segítségével vizsgálta a hüvelyt és a női szeméremtestet. Az endoszkópot – vagyis a testüregekbe bevezethető, „világító csövet” – a 19. században találta fel Bozzini, olasz-francia szülész-nőgyógyász, aki főként csak a méhet vizsgálta vele, de már rájött arra, hogy szükséges módosításokkal más testrészekben is használható lesz majd a műszere, és operálni is lehet majd vele. Még ugyanebben században meg is történtek az első ilyen műtétek.
A 20. században tovább fejlődött az endoszkópia. Rájöttek például, hogyha gázzal pumpálják fel az üregeket, jobban hozzájuk tudnak férni. Az elektromosság, a videótechnika, a számítógép fejlődése mind segített továbbfejleszteni az endoszkópokat, és ma már nagyon sokféle műtétet végeznek velük. Az eljárás során különféle apró eszközöket mozgatnak az endoszkópon keresztül, miközben egy apró kamera képe segítségével egy monitoron követik a folyamatot. Az endoszkópia világszerte egyre inkább kezdi átvenni nyílt műtétek helyét, és egyes vélemények szerint előbb-utóbb ki is fogja szorítani a hagyományos sebészi technikákat a modern gyógyászatból.
* * *
Az emberiség történetében meglehetősen régóta hajtanak végre császármetszést, hiszen többször találunk rá hivatkozást több ősi civilizáció mítoszában, illetve törvényhozásában. Valószínű, hogy általában az anyahalálát követő, ún. post mortem beavatkozás volt ez a gyermek életének megmentésére. Jelenlegi megfigyelések szerint túlélésre az anya halálát követő 47. percig van esélye a gyermeknek. Egy, az i. e. 2. évezredből származó babilóniai ékírásos táblát szokás a császármetszés gyakorlatát egyértelműen bizonyító legkorábbi adatként említeni. Ez a jogi szöveg egy olyan kisfiú adoptálásával foglalkozik, akit „az anyaméhből kihúzott” megkülönböztető jelzővel illetnek.
A nyugati orvostudományban kb. a 16. század óta vannak feljegyzéseink még élő anyákon végrehajtott császármetszésről, ám csak a Semmelweis Ignác fertőtlenítési eljárásainak elterjedése óta mondhatók ezek általában véve sikeresnek. Egészen a legutóbbi időkig azonban rendes, véres műtétnek számított minden császármetszés.
A 90-es évek elején kidolgozott Misgav Ladach-módszer – amelyet ma már széles körben használnak Magyarországon is – egész más, mondhatnánk: természetes megközelítésben alkalmazza a császármetszést. A lényege az, hogy igyekeznek úgy vágni, hogy a zsírrétegek, erek és idegek ne sérüljenek. Az izmokat kézzel választják szét, a hashártyát is ujjal nyitják meg, nem szikével. A sokkal kevesebb vérzéssel járó műtét végén csak az aktuális vérzést csillapító varratot használnak a méh falán, mivel kiderült, hogy a szülés után a méh olyan radikálisan összehúzódik, hogy bármilyen varrat magától is meglazulna. A hashártyákat sem varrják össze. Kiderült ugyanis, hogy a hashártya a beavatkozást követően magától záródik, összenövések pedig többnyire nem keletkeznek, míg a hagyományos technika alkalmazása esetén éppen a varratok feszülése, a vérellátási zavarok vezetnek sok esetben összenövésekhez. (Összenövés során olyan részeink között jön létre heg, amelyek amúgy nem tartoznának össze.)
E kíméletes módszert eredetileg az eszközökben és felszerelésben szűkölködő, fejlődő országok számára fejlesztették ki, ám hamar kiderült, mennyire feleslegesek a „fejlett módszerek”. A Misgav Ladach-hal ugyanis sokkal gyorsabban és komplikációmentesebben gyógyulnak fel az anyák, mint egyébként.
A képek a Wikimedia Commonsból származnak.
