Az ókori görög közmondást már gyerekkorom óta vissza-visszatérően hallom. Mivel nyamvadt ifjúnak számítottam, s inkább szerettem a kispadon üldögélve újságot vagy épp Dosztojevszkijt olvasgatni, mindig is gyanakodva fogadtam ezt az állítást. Mondhatnám, hogy szinte csak vén fejjel, de legalábbis középkorúan kezdtem megtapasztalni a „testművelés” örömeit és szabadságát.
Magával a közmondással aligha van baj, még ma is megállja a helyét. Azzal a leegyszerűsítő értelmezéssel azonban, ahogyan használják, már akad gond bőven. Sokan képzelik azt, hogy a rendszeres sport, mozgás, vagyis a „karbantartott test” önmagában fogja garantálni a tudat épségét és boldogságát. Egyszerűsítésében ez ahhoz hasonló ahhoz a teóriához, hogy az okos emberek nem szenvedhetnek mentális zavarokban, „hiszen belátják, hogy azoknak semmi értelmük”.
Az életminőségnek mint a gyógyításban központi helyet elfoglaló fogalomnak a felemelkedése párhuzamosan zajlott azzal a felismeréssel, hogy a mentális zavarok legalább annyi ember életét keserítik vagy rövidítik meg, mint az „egyszerű, fiziológiai alapú” betegségek. Egy 2010-es felmérés szerint a Földön akkoriban kb. 300 millió ember szenvedett éppen depresszióban, s kb. a populáció 8–12%-a él meg legalább egy major depresszív zavart (ez a betegség hivatalos elnevezése) életében. Számos embernél a megbetegedés olyan fokú, hogy képtelen lesz a munkáját ellátni, a családját gondozni, vagy épp teljesen elszigetelődik a társadalomtól. És pszichés zavarok listáján a depresszió csak egy a sok közül – igaz, az előfordulásának a gyakorisága a lista elejére helyezi.
Mindenki „tudja”, hogy ha pszichésen terheltek vagyunk, az kihat a testünkre is, könnyebben betegszünk meg vagy épp fáradékonyabbak vagyunk. És ismerjük ezt a jelenséget fordítva is: ha fizikai betegségben szenvedünk, az kihat a tudatunkra, rombolhatja a kedélyállapotunkat. Ám hogy melyek a pontos, „tudományos” összefüggések testünk és tudatunk között, az csak a legutóbbi évtizedekben kezdett kibontakozni a kutatók előtt.
