A pszichiátria tulajdonképpen mindig is arra törekedett, hogy a nyugati típusú orvostudomány modellje alapján gyógyítsa az egyes mentális zavarokat – ám a tudomány sokáig nem volt elég fejlett ahhoz, hogy ezt az igényt valósággá formálja. Emlékszem, még egyetemista voltam, ültünk a büfében, és közösen nézegettünk egy napilapot, amely a japán Tudományos Kutatások Minisztériuma futurológiai előrejelzését ismertette az elkövetkező ötven évre. Kábé 1995 lehetett. Az akkor japán előrejelzők úgy gondolták, hogy 2015-ben már lakott települések lesznek a Holdon, 2030-ra mindenféle rákfajtát meg fognak tudnak gyógyítani, ám a legkésőbbi időpontra a szkizofrénia gyógyítását tették.
Nem véletlen, hogy a japánok a legnehezebben feltörhető diókhoz sorolták ezt a mentális zavart, amelyről még mindig csak részben tudjuk, milyen hibás agyi/tudati folyamatok okozzák– a emberi agy működésének teljes leírásáról nagyom sokan beszélnek még ma is úgy, mint valami misztikus, szinte lehetetlen feladatról. Ráadásul ma már nemcsak az agyat célozzák azok a kutatások, amelyek az emberi tudatot „alulról”, a biokémiai reakciók és a biofizikai kölcsönhatások felől próbálják megérteni. Ma már egyre többet tudunk arról, hogy a hasi régió ideghálózata és hormontermelése, a gerincvelő és kapcsolata, illetve egyáltalán: a teljes testet behálózó idegrendszer mennyire el nem hanyagolható szereplői a tudatműködésnek.
Ez a halmozódó tudás fokozatosan azzá teszi a pszichiátriát, ami mindig is szeretett volna lenni: komoly biológiai alapokkal rendelkező tudománnyá. Sok vezető pszichiáter szerint az elkövetkező 20–30 évben radikálisan megváltozik az a kép, amelyet a pszichiátriáról kialakítottunk, mert a diagnosztizálásának a fizikai, biokémiai vizsgálatok ugyanúgy fontos részei lesznek, mint a gyógyulási folyamat nyomon követésének. Hogy hogyan is nézne ez ki a jövőben, azt a depresszió (major depresszív zavar) példáján mutatom be.
Ma több, különféle tudományos elmélet létezik a depressziós betegség biológiai okainak a magyarázatára. Az ún. monoamin-hipotézis szerint bizonyos bizonyos vegyi anyagok alacsony szintje felelős a depresszió kialakulásáért. Ha ezeknek a vegyületeknek a mennyisége túlságosan alacsonyra csökken, akkor a neurotranszmitterek – ezek a molekulák viszik át egyik sejtről a másikra az elekrokémiai jelzéseket, lényegében az információt – lassabban vagy egyáltalán nem tudnak terjedni. Ebből a szempontból a legfontosabb idegi vegyületek a szerotonin, a norepinefrin és dopamin, számos mai antidepresszáns is ezek szintjét szabályozza. Egy ezt kiegészítő elmélet szerint azonban genetikai, valamint fenotipikus jellemzők is szabályozzák, mennyire érzékeny valaki ezek a vegyületek szintjének a csökkenésére. További hipotézisek születtek arra vonatkozólag, milyen különbségek észlelhetők az egészséges, illetve a depressziós emberek agyi CT-i között. Számos más, mindezekkel párhuzamos elmélet is létezik.
Mindezek az elméletek valószínűleg leülepednek és kikristályosodnak az elkövetkező évtizedekben, s a pszichiáter nemcsak beszélgetések, hanem idegivegyület-szintek, agyi CT és MRI (mágnesesrezonancia-vizsgálat) és ki tudja, milyen egyéb vizsgálatok alapján fogja a pácienseket diagnosztizálni és kezelni. Mindez aligha fogja jelenteni a nem kémiai-fizikai terápiák (pszichoterápiák) megszűnését, hiszen ahogyan egyre többet tudunk arról, hogyan befolyásolja a test a tudatot, úgy arról is egyre többet tudunk meg, hogy ez mennyire nagyon lehetséges fordítva is.
