Amint korábban említettem, ennek a módszernek az elvi alapjait tulajdonképpen minden ember ismeri, ám annál kevesebb használja. A legtöbbünk számára a nyelvhasználat jelenti az elsődleges beszédet – pedig a testünkkel végzett kommunikáció minden bizonnyal alapvetőbb, egyszerűen azért, mert fejlődésünk egy korábbi szakaszához nyúl vissza. Nemcsak az újszülött képes bizonyos mozgások végrehajtására, hanem már a méhben fejlődő magzat is. A születés után pedig a test lesz az anya és gyermeke között beszélgetés legfontosabb közvetítő közege az evéstől a tisztába tevésen át az ölelésig vagy a ringatásig.
Alapvető érzelmi rendszerünk, személyiségünk magja ebben az időszakban alakul ki, és a mai pszichoterapeuták többsége úgy gondolja, hogy legmélyebb tudati sérüléseink jó része is életünk első két évéhez köthető. Sőt vannak olyanok is, akik nem hogy a szülés közben a csecsemő által átélt traumákhoz, de egyenesen a méhen belül szerzett kellemetlen vagy ellentmondásos tapasztalatokhoz kötnek felnőttkori mentális zavarokat – habár ez utóbbi elképzelések egyelőre nem feltétlenül jelentik a nyugati tudomány jelenleg érvényes, „hivatalos” álláspontját. Az ilyen sérülések nem feltétlenül közelíthetők meg egy nyelvi beszélgetés során, egyszerűen azért, mert egy „szavak nélküli” korban születtek.
Hogy mit jelent mindez, azt hadd szemléltessem egy leegyszerűsített példán. Pistikét az édesanyja kapcsolaton kívül hozta világra, és az első években nagyon sokat gyötrődött az egyedülléttől. Ebben az időszakban nagyon sokat szenvedett, ám főként csak akkor mutatta ki fájdalmát, ha más nem látta. Pár hónapos kisfia persze nem számított közönségnek, ezért a baba egyfolytában tudatában lehetett anyja fájdalmának. Hallotta, ha sírt; szenvedett a hiányától, ha a depressziós anya épp nem tudott vele törődni és így tovább. Aztán szerencsés fordulatot vett a soruk, az anya megismerkedett egy férfival, aki a család igazi támaszává, Pisti valódi apjává vált, és a gyermek látszólag viszonylagos boldogságban nőtt fel. 40 éves István azonban már kétségbeesetten jár pszichológustól a pszichiáterig, horoszkópkészítőtől kuruzslóig azzal a problémával, hogy minden párkapcsolata kudarcot vall egy-két év után. Mindig akkor jönnek a problémák, ha a partnere valami miatt hosszabban „rossz passzba” kerül – ilyenkor István ingerlékennyé válik, és nem tud mit kezdeni a partner rosszkedvével.
Ha István mozgás- és táncterapeutához fordulna, lehet, hogy sosem derülne fény arra: valamikor, a csecsemőkorban történt vele valami, ami miatt nehezen viseli, ha a hozzá közel álló nő látványosan szenved. Ám könnyen elképzelhető, hogy ennek ellenére fokozatosan úrrá tudna lenni ezen a problémáján – anélkül, hogy ezt a folyamatot akár szavakba tudná önteni. A csecsemő Pistike sem tudta ugyanis szavakba önteni a problémáit, azok mégis elraktározódtak valahol a tudatában vagy a tudattalanjában, és egy olyan viselkedési mintázatot hoztak létre, amely a szavak szintén talán nem is férhető hozzá.
