Magyarországon hivatalosan a lakosság kb. 4–5%-a korlátozott a mozgásában – ez az arány évtizedekkel korábban még alacsonyabb volt. A növekedés okai többrétűek: egyfelől az egészségügy és a szociális ellátórendszer egyre könnyebben deríti fel és a diagnosztizálja ezeket a problémákat; másfelől a társadalmunk egyre idősebbé válik, és az öregség bizony fontos rizikófaktor, ha a mozgáskorlátozottság kialakulását nézzük. Az, hogy ilyen magas arányban fordul elő ez a probléma – s ez a világon sehol sem különbözik drámaian –, bizony komoly kihívásokat támaszt a társadalmunk számára. Arról a hagyományos szemléletről ugyanis, amely a mozgásukban korlátozottakat egyszerűen betegnek nyilvánítja, és mondjuk kórházakba, egyéb intézekbe zárja, rég kiderült, hogy nagyon rossz életminőséget biztosít ezeknek az embereknek, akik gyakran elég okosak és elszántak lennének ahhoz, hogy eltartsák és ellássák magukat.
Nagyon sokféle oka lehet annak, ha valaki korlátozott a mozgásában. Ha például valaki gyengénlátó vagy vak, annak a mozgását is komolyan érinti ez az állapota, de kis mértékben a hallássérültek közlekedése is nehezített. Ami azonban a „klasszikus mozgássérültséget” illeti, lényegében ötféle okra szokták ezeket visszavezetni:
Az ún. petyhüdt bénulásban szenvedők testük bizonyos izmait nem tudják mozgatni, s ez gyakran kihat a beszédükre is, mivel az azt előállító izmokat is érinti a betegségük. Az ilyen problémával rendelkező emberek számára általában nehéz a társadalmi beilleszkedés, mivel a környezetük gyakran értelmi fogyatékosnak gondolja őket, mivel például nehezen érthető a beszédük, vagy a korlátozottan mozgó izmaik miatt furcsák a gesztusaik, a mimikájuk. A nyáron találkoztam pár ilyen emberrel, és elmesélték, milyen nehéz helyzetben vannak, ha új környezetbe kerülnek – mások gyakran szabályosan megijednek tőlük, s ha sikeres is a kommunikációjuk, az rendszeresen nagyon nehezen alakul ki.
A fotón gyermekbénulásos kisgyerekek rehabilitációja látható - USA, 1963 - Tm, Wikimedia
Az ortopédiai elváltozás okozta mozgáskorlátozottság az, amely szinte mindenkit fenyegethet idősebb korában, amennyiben nem veszi komolyan a teste jelzéseit, és nem kezd olyan életmódba, amellyel ellensúlyozza ezeket a problémákat. Nagyon sok embert ismerek például, aki már egészen fiatal korától különféle gerincsérv-kezdeményekben szenved, fáj a dereka vagy a nyaka, ám nem törődik vele, és aztán komoly következményekkel kell számolnia. Az ortopédiai elváltozások okozta mozgáskorlátozottság hátterében gyakran ott található az elhízás is, amely fokozottan és sok tekintetben terheli túl a szervezetet. Az egyik szomszédasszonyom például most ötvenéves, és szegény már sokat panaszkodik, hogy mennyire fáj a lába, a dereka és a háta. Sajnos, már most látszik, hogy életmódváltás nélkül rövidesen komoly problémák elé fog nézni, mondjuk, tönkremennek a térdízületei, és akkor már csak segítséggel – bottal, háromlábú bottal, járókerettel – fog tudni járni.
Az agykárosodás is gyakran okoz mozgásos rendellenességeket. Ezek nagyon sokfélék lehetnek, a köznapi ember számára az agyi érkatasztrófák (sztrók, illetve „népiesen”: agyvérzés) utáni állapotok a legismertebbek. Részben ide tartoznak azonban az olyan betegségek is, mint az Alzheimer-kór vagy a Parkinson-kór.
Ez utóbbi esetében az ún. törzsdúcok vagy más néven bazális ganglionok degenerálódás okozza a betegséget. A bazális ganglionok az agyféltekék mélyén található szürkeállományt jelenti, ez dolgozza fel az agykéreg felől érkező információkat. A kutatás mai állapota szerint ezeknek a törzsdúcok meghatározó szerepet játszanak a mozgásszabályozásban, az emlékezet működésében, az időérzékelésben és a motivációk kialakításában. A Parkinson-kór általában 50–60 éves korban kezd kialakulni a jól ismert remegéssel mint fő tünettel. Mivel a bazális ganglion rosszul működnek, ráadásul az ingerületátvivő anyagok mennyisége is lecsökken, főként az mozgások elkezdése válik nehézzé, illetve a motiváció csökkenése miatt a Parkinson-kórosok gyakran szenvednek tudati lelassultságban, depresszióban is. A mozgást korlátozó betegségek közül talán a Parkinson-kór a legismertebb, nem mellékesen talán azért, mert nagyon sok ismert ember szenved vagy szenvedett tőle II. János Pál pápától Muhammad Ali bokszolón át Michael J. Fox filmszínészig. Jelenleg a Parkinson-kórt általában csak kezelni lehet, gyógyítani nem.
A képen Muhammad Ali a parkinsonizmus jellegzetes tüneteivel a 2006-os Világgazdasági Fórumon Davosban - forrás: World Economic Forum Annual Meeting 2006 Davos
Van, amikor a hiányzó végtag(ok), illetve ízület(ek) okozzák a mozgáskorlátozottságot. Ha valaki így születik, akkor az gyakran együtt jár azzal is, hogy bizonyos testrészei összenőttek. Amputáció is okozhatja azonban a végtaghiányt, ez azonban jóval nagyobb pszichés megterheléssel jár, mint ha valaki veleszületetten hordozza ezeket a fogyatékosságokat, hiszen a végtagelvesztés traumáját is viselnie kell. Nemcsak baleset, hanem bizonyos betegségek is okozhatnak amputációt, a legjellegzetesebb talán a cukorbetegség. Világunk sajátos, kulturális széttagoltságát mutatja, hogy léteznek olyan helyek, ahol a hagyományos iszlám törvénykezés nevében manapság is végeznek végtaglevágást, például Szaúd-Arábiában, Iránban vagy épp Észak-Nigériában a tolvajoknak levágják a karját.
Aki a mozgásában korlátozott, az gyakran érzi magát megfosztva a test örömeitől. Az ilyen emberek számára a séta az erdőben, a futás vagy épp a fűbe leheveredés gyakran elérhetetlen álom, nem is beszélve a táncról vagy a gyerekekkel folytatott játékról. Mégis vannak olyan módszerek, amelyek segítenek „visszakerülni a testükbe” ezeknek az embereknek…
