A kineziológia fogalmával több ismerősömön keresztül ismerkedtem meg, köztük volt a feleségem is. Mindegyikük úgy írta le ezt a módszert, hogy van ugyan benne valami, de őrajta nem segített, illetve egy idő után nem volt hozzá türelme – ez utóbbi pedig, úgy látszik, főként azért fogy el, mert az emberek kevéssé értik, tulajdonképpen mi is történik velük, miért is jó az nekik, amikor különböző gyakorlatsorokat kell ismételgetniük (mondjuk, a karjukkal körözni, más formákat leírni, mindennap 5–10–20 percig) vagy azt mantrázniuk, hogy „Boldog vagyok, és megbocsátok az anyámnak. Többé nem haragszom rá, amiért erőszakos volt velem.” Természetesen attól, hogy nem értjük, hogy működik a dolog, még működhet – melyik mezei páciens tudná elmagyarázni az antibiotikum működését?
Ugyanakkor nem lehet elmenni a mellett a látványos jelenség mellett, hogy lassan már minden bokor alatt nő egy kineziológus – vagy legalábbis egy olyan „szakember”, aki ezzel a módszerrel is „gyógyít”. (Ez a helyzet talán a jógaoktatás terén a legszörnyűbb.) Észak-Amerikában, ahol ez a módszer megszületett, szintén igencsak megnőtt a kineziológusok száma, s többek között ezért már évtizedek óta magán a szakmán belül is komoly viták folynak annak használhatóságáról. Az Alkalmazott Kineziológia Nemzetközi Egyeteme – amely az USA-ban, de valószínűleg a világon is, a legnagyobb szaktekintélyű intézménynek számít e téren – 1992-ben kiadott egy állásfoglalást, amely a mai napig érvényes. Arra hívják föl a figyelmet, hogy a kineziológiát nem szabad egyedüli diagnosztikus eljárásként használni, a cél a már meglévő diagnózis kiegészítése, elmélyítése, módosítása. Sokan a megfelelő képzettség és tapasztalat birtokában kezdenek kineziológusként praktizálni, és ezért nem is képesek az izomtesztek eredményeit megfelelően értékelni. Problémát jelent az is, hogy kompetencia hiányában nem tudják a már meglévő diagnosztikus eredményekhez, leletekhez kapcsolni a saját megfigyeléseiket, így hibás diagnózist állítanak fel, illetve hatástalan kezelésekkel kísérleteznek.
Nagyon gyanús nekem, hogy hasonló a helyzet hazánkban is, sőt a világon mindenütt. Habár kineziológus hivatalosan nálunk csak az lehet, aki az Egészségügyi Szakképző és Továbbképző Intézetben letette a vizsgák, praktizálni pedig csak az ÁNTSZ engedélyével szabad, ezek a szabályok könnyen megkerülhetők – pl. az illető életmódtanácsadásként jelenti be a tevékenységét, amire sokkal enyhébb szabályok vonatkoznak (habár valami papír oda is kellhet).
Az akupresszúrával való rövid találkozásomra emlékeztet ez a helyzet. Arcüreg-problémáimmal fordultam egyszer egy nőhöz, ismerősöm ismerőshez. Nagyon szimpatikus, vonzó, humoros személynek bizonyult, jó hangulatban teltek a mintegy 35 perces kezelések, amelyért alkalmanként 3500 Ft-ot fizettem. Ahogy telt az idő, a problémám pedig nem javult, egyre többet szerettem volna megtudni arról, hogy mi történik a kezelések során. Ekkor értettem meg, hogy ez a szimpatikus nő mindössze annyit tud, a lábamon hol találhatók az egyes szervekhez rendelt reflexpontok – ám arról már gőze sincs, hogy ezek a szervek egyáltalán milyen sorrendben, egymáshoz képest milyen viszonyban helyezkednek el a testemben. Sőt azt is meg kellett értenem, hogy kezelőmnek minimálisak a biológiai ismeretei, és ezen nem is nagyon szeretne változtatni a jövőben sem. Elég hamar abba is maradtak a lábreflexológiai kezeléseim…
Más problémák is vannak azonban a kineziológiával. A legtöbb alternatív vagy természetgyógyászati módszerrel ellentétben ugyanis a kineziológiát, illetve az alkalmazott kineziológiát számos olyan tesztnek is alávetették, amelyek megfelelnek a nyugati tudomány standardjainak. (Gyakori ugyanis, hogy nem végeznek alapos tudományos vizsgálatot, mivel az túl drága.) Visszatérő kritika, hogy objektív keretek között nem igazolódik az az elmélet, hogy a test akkor is felismeri a különféle anyagokat, szubsztanciákat, ha a tudat nem.
Egy vizsgálat során például a kineziológusok olyan alanyokat vetettek alá izomteszteknek, akik komolyan allergiásak voltak a darázsméregre. Az izomtesztek során darázsméregoldatot, illetve sós vizet tartalmazó palackokat helyezték az emberek testére – hét emberen összesen 140 tesztet végeztek el. A kísérlet nem igazolta „a test mindentudását”, vagyis az izomtesztek eredménye és a palackok tartalma között nem merült fel semmiféle releváns összefüggés. Egy másik kísérletben professzionális kineziológusok azonos pácienseknél merőben különböző egészségi és lelki problémákat tártak fel, s ennek megfelelően eltérő diagnózisokat és kezelési terveket állítottak fel.
Egy harmadik vizsgálat azt tárta fel, hogy a kineziológusok által feltárt tápanyaghiányok nem egyeznek meg a vértesztek eredményeiből kikövetkeztethetőekkel. A kineziológusok által a táplálkozásban előírt változtatások pedig nem javítottak többet a betegek állapotán, mint a placebókezelés. Az is kiderült, hogy az izomtesztek eredményét bizonyos körülmények között könnyű befolyásolni: mikor azt mondták a kísérleti alanyoknak, hogy az M&M’s cukorkák, melyeket az izomtesztek előtt el kellett rágniuk, erősebbé teszik őket, szignifikánsan több „erős” választ adtak a teszt során.
Összességében is számos kritika éri az izomtesztelés módszerét az „objekítv”, nyugati tudomány részéről, mivel a tudósok számon kérik: mi alapján, mihez viszonyítva mondja meg a kineziológus, hogy az adott izom éppen gyenge vagy erős állapotban van-e. A kineziológusok ilyenkor a tapasztalatra és a gyógyító kialakuló érzékenységére hivatkoznak, ám ezek igazi gumifogalmak az „objektív” tudomány szemében.
Tovább bonyolítja a kineziológia hatásosságát vizsgáló kísérleteket, hogy a „hivatalos”, alkalmazott kineziológiának nevezett irányzaton kívül sokféle létezik és keveredik egymással, s kábé ahány kineziológus, annyiféle módszert vegyít egymással a Touch for Health-től (a gyógyító érintéstől) a klinikai kineziológia ujjmódjain át a Three in One Conceptig (a három az egyben koncepcióig) – ily módon pedig nagyon nehéz egymással összehasonlítani a módszereket.
A magam részéről – a saját tapasztalataimra építve – az a benyomásom, hogy nyilvánvalóan van valami a kineziológiában – defektusainkat testünk és tudatunk számos része különféle módokon tükrözi vissza. Ám úgy érzem, az ezzel kapcsolatos eredményeket gyakran túlságosan nagyvonalúan általánosítják, ahelyett, hogy óvatosan és körültekintően kikísérleteznék, melyik módszer valójában mire is használható.
(A fenti megállapítások a fizikailag és mentálisan gyógyító kineziológiára vonatkoznak, amit rendszeresen hívnak alkalmazott kineziológiának is. Mindez nem keverendő össze a mozgás fejlesztésével, optimalizálásával foglalkozó eredeti kineziológia tudománnyal, amelyet általában a sporttudományok körébe utalnak.)
