Abban, hogy ma sokkal tovább élhetünk, mint 150 éve, óriási szerepet játszik a mezőgazdaság és az élelmiszeripari módszerek ugrásszerű fejlődése. Mindebben a modern növény- és állatnemesítési technológiák, a (mű)tárgyázás, a kártevők és betegségek elleni új védekezési módszerek, a tárolás és a kezelés tudatos módjai legalább olyan fontosak, mint a feldolgozás modern eljárásai.
Ezek a modern eljárások és az őket kiszolgáló mezőgazdaság ugyanakkor – bizonyos esetekben – közvetlenül is felelőssé tehetők mai korunk járványszerű elhízásáért. A finom lisztet, a finomított cukrot vagy a növekedési hormon maradványait tartalmazó húst (amely az EU-ban be van tiltva, de például ez Egyesült Államokban általánosan elterjedt) egyaránt ennek a fejlődésnek köszönhetjük. Kezdetben ezek előnyei jóval fontosabbak voltak, mint a hátrányai, hiszen egyre növekvő számú népesség szeretett volna jóllakni, miközben sem életmódjuk, sem pedig a pénztárcájuk nem engedte elhízni őket.
A munkakörülmények javulásával, valamint a társadalmak jólétivé válásával azonban ez a két korlátozó tényező megszűnt, és bolygóink gazdagabb vagy gazdagodó tájain beköszöntött az elhízás korszaka.
Egyszer Dallasban töltöttem egy fél napot, és egy igazi, klasszikus, amerikai kajáldába tértem be. Már nem is tudom, miféle burgerkreatúrát rendeltem a helyi szokásoknak megfelelve, ám egész idő alatt sokk alatt állva kellett azt elfogyasztanom. A sokkot a kiszolgáló okozta, egy valószínűtlenül elhízott illető, akinek láthatólag két lépést tenni is óriási erőfeszítésébe került, mégis állandóan talpon lévő, föl-alá járkáló pincérként dolgozott napi ki-tudja-hány-órában. Ránézésre is egyértelmű volt, hogy komolyan fájlalja az ízületeit, nehezen kap levegőt, nyilván már régóta komoly vérnyomáscsökkentő-adagokat kellett szednie, valamint minimum glükózanyagcsere-zavartól szenvedett, ha már nem volt egyenesen cukorbeteg. Azon gondolkoztam, mi lesz vele, ha már nem bírja tovább a térde, akkor mihez fog kezdeni.
Később láttam, hogy az Egyesült Államokban egyáltalán nem számít ritkaságnak, hogy valaki – szó szerint belerokkanva önnön súlyába – elektromos székkel közlekedik ahelyett, hogy életmódot váltana és lefogyna. A sokféle ülőmunkalehetőség pedig még ebben az állapotban is nyitva áll az önálló járásra képteleneknek. Most a jobb érzésű olvasók egy része nyilván fölhördül e groteszk perspektíván, mások meg érzéketlennek tarthatják e hozzáállásomat, ám az a helyzet, hogy az elhízás fentebb vázolt karrierje máris konkrét ténynek számít bizonyos fejlett országokban. (Szeretném hangsúlyozni, hogy természetesen nem az ún. esztétikai kövérségről beszélek, hanem a valódi, fizikai és biológia következményekkel járó elhízásról.)
Azt gondolnánk, hogy az elhízás szükségképpen csökkenti az élettartamot, s így az evolúció szelekciója legalábbis szinten tartja ezt a jelenséget, ám az orvostudomány fejlődése erősebbnek bizonyul a természet hatalmánál – vagyis egyre inkább képesek vagyunk ellensúlyozni a kövérség egészségi kockázatait. Magyarországon például 1990 és 2010 között 15,3%-kal nőtt az elhízottak részaránya a teljes lakossághoz képest – s ezzel az EU-ban mi vagyunk a legkövérebb nemzet –, miközben a férfiak és a nők születéskor várható élettartama egyaránt 4,5 évvel nőtt ugyanazon időszakban. S mindez az ismert magyarországi egészségügyi viszonyok között – de trend hasonló minden fejlettebb országban…
