Hagyományosan inkább a nőkkel hozzák kapcsolatba a testképzavarokkal (vagyis amikor valaki betegesen felnagyítja a testi hibáit, és olyan sokat foglalkozik velük, hogy azt már az egész élete megsínyli) és az evészavarokkal is (az elmúlt hetekben részletesen foglalkoztunk az anorexia és a bulimia nervosával). Bár néha férfiaknál is diagnosztizálják ezeket a pszichés zavarokat, úgy tűnik, mégis inkább a nőket érintő problémáról van szó. Ez sajnos nem jelenti azt, hogy a férfiakat elkerülnék a „jól kell kinéznem” imperatívuszából következő mentális gondok – csak éppen az életnek egy másik területén jelentkeznek az ezzel kapcsiolatos problémáik...
A ma érvényes ideális férfikép érdekes módon az ókori görögökre vezethető vissza, legalábbis abban az értelemben, hogy az abból a korból származó művészi ábrázolásokon vált jellemzővé az férfitest anatómiailag tökéletes bemutatása, amelynek fontos alapeleme, hogy minden egyes izmot, izomcsoportot meg kell jeleníteni a képen, szobron. Az ókori Róma bukása után eltűnt az anatómia, sőt egyáltalán a test eme tökéletes ábrázolása, és a ruhátlan ábrázolások megritkultak – talán a Krisztus megkínzatását és kereszthalálát feldolgozó alkotások jelentettek igazi kivételt ez alól a szabály alól, ám a klasszikus középkorban ilyenkor sem törekedtek fizikai hűségre.
Aztán a reneszánsz beköszöntével újra elkezdődött a fizikai valóság utánzása, amely több művész esetében konkrét fiziológiai kutatásra késztetett – az iskolában tanulhattunk róla, micsoda nehézségeket okozott pl. Leonardo da Vincinek, hogy boncolással tanulmányozhassa az emberi testet. (Az Egészségtrend profil- és borítóképe is az ennek kapcsán készült rajzok egyikét dolgozza fel.) E kutatás azonban nem vezetett valódi realizmushoz. Elég ha a közhelyesen elhíresült Michelangelo-féle Dávid-szobrot megnézzük, hogy lássuk, az idealizálás fonalát a reneszánsz mesterek ott vették fel, ahol az ókori görögök letették azt, csak már alaposabb anatómiai tudásra építették az eszményi férfiképet.
Leonardo tanulmányrajza az emberi magzatról és az anyaméhről - Wikimedia Commons
Bár az ábrázolás hitelessége sokat változott a művészet elmúlt évszázadai során, érdekes módon számos praktika maradt ugyanolyan. Mikor egy volt barátnőm pár évvel ezelőtt felvételizett a Képzőművészeti Egyetemre, megtudhattam, hogy az anatómiarajzos felvételin az az elvárás, hogy a legutolsó izmot is valahogy feltüntessék a jelentkezők a rajzaikon, még akkor is, ha a – mondjuk – komolyan túlsúlyos aktmodellen ez egyáltalán nem is látszik.
Az ideális férfitest hagyományos, esztétikai elvárása azonban nemcsak a művészképzésben él túl, hanem megjelenik napjaink popkultúrájában, mindennapi életében is. Mikor még kisfiú voltam, sokszor hallottam azt a mondás, hogy a férfi elég, ha csak „egy fokkal is szebb az ördögnél” – ami, ugye, azt akarta jelenteni, hogy a nőkkel ellentétben a csúnya férfi is jó parti, nem attól függ a nő és a házasság boldogsága, hogy néz ki a férfi. Mindez már alaposan megváltozott, és általában is a férfiaknak is legalább olyan komoly esztétikai elvárásokkal kell szembesülniük, mint a nőknek. Ennek a folyamatnak az egyik komoly vadhajtása a body building, illetve egyáltalában véve: az edzőtermi társadalomból kinövő kultúra.
