Emlékszem az egyik volt barátnőm nagymamájára – ő nyolcvanvalahány évesen is mások bajaival volt elfoglalva, aktív egyházközségi életet élt, tartotta a kapcsolatot kiterjedt rokonságával, sőt még be is fogadott egy majdnem százéves nénit, akit aztán ő gondozott. Ez a nagymama aztán, ahogy idősödött, egyre jobban elveszítette a látását, de ez csak kissé méréskelte aktivitását: megtanult bottal járni, továbbra is eljárt a templomba, mindig intézett valamit, egyedül a háztartásvezetésben szorult segítségre.. Végül 98 éves korában halt meg úgy, hogy utolsó éveiben egy percre se kellett kórházban töltenie. Fél órával halála előtt még hosszú telefonbeszélgetést folytatott az unokájával, akinek hirtelen fáradtságra panaszkodott.
Egy gyerekkori barátom nagynénje már 65 évesen hanyatlani kezdett. Először Parkinson-kór döntette le a lábáról, de még így is aktív próbált maradni, s rendszeresen kijárt az idősotthon kertjébe, hogy gyomlálja a rózsákat. Mivel a néni rendszeresen elesett, az ápolók próbálták visszatartani ettől a tevékenységtől, ő azonban továbbra is folytatta a gerillakertészkedést, míg végül combnyaktörést szenvedett, ami az egyik legvégzetesebb baleset ebben a korban. Végül tüdőgyulladásban halt meg, hetvenévesen.
Régóta foglalkoztatja a kutatókat és sokszor magukat az időseket is, hogy mi a hosszú, boldog időskor titka. A fenti két történet főszereplői között ugyanis nemcsak az a 28 év a különbség, amivel az egyik asszony hosszabb ideig élt a másiknál – talán ennél is fontosabb, hogy milyen drámai eltérést tapasztalhattak meg az életminőségük területén: míg az egyik kénytelen volt átélni, hogy már képtelen gondoskodni önmagáról, a másik egyenesen további rászorulókról gondoskodott, s viszonylag önálló életet élt haláláig.
Nem túl meglepő módon kutatók szerint részben örökletes tényezőkkel magyarázzák, ki milyen öregkort ér meg. Fontos azonban tudni, hogy genetikai örökségünk nem elszigetelten hat ránk, hanem a környezeti, társas faktorokkal együtt. Mit is jelent ez?
Az észak-amerikai Baltimore-ban több mint ezer 50 és 70 közötti ember bevonásával azt vizsgálták, milyen összefüggés van az Alzheimer-kór, az emberek lakóhelye, illetve az ún. ApoE-gén között. Ez a gén nem található meg minden emberben, s megfigyelték, hogy növeli az időskori szellemi hanyatlás kockázatát. Konkrétan arra voltak kíváncsiak, hogy hajlamosítja-e az embert az Alzheimer-kórra az a tény, hogy veszélyes városrészben. Baltimore Amerika-szerte hírhedt gettóiról, bandáiról, bűnözéséről, szegénységéről, veszélyes negyedeiről. Nemrég komoly zavargások is voltak a városban. A vizsgálat során abból indultak ki, hogy a veszélyes lakóhely nemcsak azért hátrányos, mert az ott lakók élete és vagyontárgyai fokozott kockázatnak vannak kitéve, hanem következményesen is: aki ilyen környéken lakik, az valószínűleg nagyobb érzelmi stressznek van kitéve, hajlamos bezárkózni a négy fal közé, ezért idősödve még kevesebb emberrel tart fenn kapcsolatot, mint más, hasonló korúak, ezért elszigetelődhet.
A kutatók várakozásainak megfelelően azt találták, hogy a kedvezőtlen lakóhely igenis hajlamosít az Alzheimer-kórra, de csak akkor, ha az illetőben megtalálható az említett ApoE-gén – vagyis a környezeti és az örökletes tényezők együttműködése szükséges a szellemi hanyatlást előidéző betegség kialakulásához. Akik ezzel a „génhibával” élnek, jobban teszik, ha egy nyugalmasabb, lazább helyre költöznek, ahol könnyű kapcsolatokat teremteni, feszültségekkel kevésbé mentes életet lehet élni. Ki tudja, talán ez is az egészségmegőrzés egyik jövőbeli útja lesz: genetikai állománya alapján akár mindenki személyre szabott tanácsokat kaphat, hogyan vezesse az életét…
A múltkor arról beszéltünk, genetikai örökségünk hogyan befolyásolja idős éveinket. Láttuk, hogy bizonyos genetikai kódok gyakran csak bizony környezeti hatásokra válaszul „kapcsolódnak be”. Persze, hogy mi számít környezeti körülménynek, az gyakori változó: az elfogyasztott ételek és italok, levegőnk, ivóvizünk tisztasága, társas viszonyaink, lakóhelyünk csendje vagy zaja és így tovább – néha az egyik, néha a másik válik meghatározóvá, ha örökölt lehetőségeinket nézzük.
Mindettől függetlenül az emlegetett okinawaiakat is sokáig azzal gyanúsították, hogy csak azért élnek olyan sokáig, mert a génkészletük erre predesztinálja őket. Természetesen az örökletes tényezőknek van szerepük mindebben, ám megfigyelték, hogy azok a szigetlakók, akik elköltöztek Okinawáról, mégsem éltek olyan sokáig, és életükben sem maradtak olyan egészségesek – vagyis mégiscsak kell, hogy legyen valami abban a szigetben, hogy olyan sokáig és – tegyük hozzá – olyan kiegyensúlyozottan élnek ott az emberek.
Több kutató egybehangzó vizsgálata szerint az egészséges, hosszú élet titka az okinawai étrendben rejlik. A sziget Japán fő területeitől viszonylag messze fekszik, és ez gyakran arra szorítja az ottaniakat, hogy helyi dolgokat egyenek. Az okinawai ételekben kevés a telített zsír, a cukor és a só, mivel főként halból, kagylóból, moszatból és zöldségekből állnak. Az itteniek sok fekete és zöld teát isznak – az ezekben lévő antioxidánsok lassítják a sejtek inzulin okozta elhasználódását. Ezen túlmenően az okinawaiak igen mértékletesen étkeznek – márpedig ha egyszerre mindig csak kevés kalóriát viszünk be, akkor csökkentjük az oxidációs stressznek az agysejtekre gyakorolt káros hatását.
Megfigyelték, hogy vannak olyan hormonális anyagok (lignánok), amelyek elősegítik a tudat működését – ezek pl. a szezámmagban, a lenolajban, a brokkoliban, a káposztában, az őszibarackban és az eperben találhatók. A B12-vitamin, illetve a folsav megfelelő mennyiségű bevitele szintén alapvető fontosságú, hogy megfelelő agyi kondícióban legyünk.
(Részben Andre Aleman Az idősödő agy c. műve alapján.)
