Az utóbbi időben egyre nagyobb érdeklődéssel fordul a pszichológia és az orvostudomány az ún. éber tudatossággal vagy tudatos jelenléttel jellemezhető életszemlélet, illetve gyakorlatai iránt – angolul ezt mindfulness-nek hívják. A meditációs technikákat alkalmazó megközelítés általános célja a belső érzelmi béke erősítése azzal, hogy figyelmünket az „itt és most”-ra irányítjuk. Mikor például a gyerekek elmélyülten játszanak, megfigyelhetjük náluk ezt a koncentrált állapotot – ilyenkor megszűnik számukra minden más. Felnőtteknél általában a saját test érzeteinek a megfigyelése segít (mit érzek itt? mit érzek ott?), hiszen az mindig „itt és most” van – de létezik olyan technika, amely a felbukkanó és eltűnő gondolatok, érzelmek megfigyelésével dolgozik. Mindehhez fel kell venni a különleges attitűdöt, amikor is a megjelenő érzeteket, gondolatokat, érzelmeket mintegy eltartjuk magunktól, nem ítéljük meg őket, hanem csak észrevesszük és elfogadjuk őket, akár kellemesek, akár kellemetlenek, akár semlegesek.
Néhány ember eredendően így tud viszonyulni önmagához és a világ dolgaihoz. Egy holland kutatásban diákoknak olyan kérdőívet kellett kitölteniük, amely azt mérte, milyen rendszerességgel tanúsítanak tudatos, figyelemösszpontosító magatartást a mindennapi életben. A kifejezetten magas, illetve kifejezetten alacsony pontszámokat kapott alanyokat aztán agyi képalkotó vizsgálatoknak vetették alá, miközben valamilyen erős ingernek tették ki őket, pl. nyílt, vérző seb képét mutatták nekik. Akik magas pontszámokat értek el a kérdőíven, azoknál az látszott, hogy a prefrontális kéreg – amely a személyiség legfőbb szinte szervezéséért, többek között az érzelmek kontrolljáért felel --, illetve az amigdala – az érzelmi reakciókat feldolgozó terület – egyszerre volt aktív. Közben a prefrontális kéreg középső területe is erős aktivitást mutatott – ez a terület az érzelmek tudatos megéléséért felelős. Ezek az alanyok tehát megélik az érzelmeiket, hagyják, hogy hassanak rájuk, ám közben ellenőrzésük alatt is tartják azokat. Az alacsony pontszámot elért alanyoknál főleg az amigdala volt aktív, vagyis ők azok, akik hagyják, hogy elsodorják az érzelmeik.
Ez a fajta hozzáállás nemcsak spontán jelenhet meg valakiben – ma már egyszerű tanfolyamokon is tanulhatók ezt kifejlesztő gyakorlatok (l. pl. az mbsr.hu honlapot). A minimum napi 30—40 percet igénybe vevő „mini meditációk”, amelyeket e tanfolyamokon lehet elsajátítani, segítenek benne, hogy ezt a szemléletet a mindennapi életbe is át lehessen vinni. Azok az érzelmileg kiegyensúlyozatlan, gyakran egyedülálló, idős emberek, akik könnyen esnek depresszióba, vagy könnyen lesznek dühösek, különös hasznát vehetik e módszernek. Az éber tudatosság gyakorlásával könnyebbé válik a váltás az egyik gondolkodásmódról a másikra. Az öregedéssel csökken a szellemi rugalmasság, ez a módszer pedig fékezi ezt a folyamatot.
Ráadásul már beszéltünk róla itt, az Egészségtrenden, hogy a testi érzeteket tudatosító meditációk rendszeres, hosszú éveken át tartó gyakorlás egyes kutatások szerint akár vissza is fordíthatja a főként az egy elülső területeit (a homloklebenyt s ezen belül a prefrontális kérget) érintő csökkenési folyamatot, amely máskülönben az öregedéssel mindenképpen együtt jár (http://egeszsegtrend.blog.hu/2014/03/25/meditacio_elfojtas_demencia_izgalmas_kapcsolatok_tudat_es_test_kozott).
A boldog – azaz ép tudattal és viszonylag kevés mozgáskorlátozottsággal járó – öregkorról szólva mostanáig arról beszéltünk, mi mindent tehet az egyén, hogy elégedetten élhesse életét idősen is. Mit egyen, hogyan és mennyit mozogjon, mi minden egyébre figyeljen oda – nemcsak 65 év felett, hanem már a korábbi életkorokban is. Vannak azonban olyan „adományok”, amelyek ugyancsak meghatározzák boldogságunkat, s amelyek kialakulására gyakran nincs ráhatásunk.
Az egyik ilyen tényezőnek Erik Erikson amerikai pszichológus „ego-integritás kontra kétségbeesés” nevet adta. Az életet szakaszokra osztó kutató szerint a 65 éves korral kezdődő időskorban az emberek számot vetnek: úgy sikerült-e addigi életük, ahogyan elképzelték; úgy viselkedtek-e az idők során, ahogyan elvárták maguktól; összességében: elégedettek-e azzal az életképpel, amit látnak. Ez az összegzés aztán nagyban meghatározza, hogyan élik le életük utolsó éveit. Ilyenkor gyakran leomlanak az őszintétlenség falai, főként azért, mert már nincs jelen idejű tétje a tereléseknek, kisebb-nagyobb önhazugságoknak. A számvetés során nyilván lesznek, akik alapvetően elégedettek azzal, ahogyan éltek, mások azonban kétségbeesve szemlélik életüket – a legtöbben pedig vegyes érzésekkel tekintenek vissza.
Egy barátom édesapja például szép kort ért meg, ám folyton elégedetlen volt szinte mindennel és mindenkivel, és idős korában csak úgy, mint korábban megállás nélkül egzercíroztatta a családtagjait, végül, mikor már a gyerekek kirepültek, csak a feleségét. Halálos ágyán is egyfolytában veszekedett a nővérekkel, a látogatóival, a naponta órákat az ágya mellett töltő feleségével. Az ő önmagával való szembenézése valószínűleg elég kellemetlen volt, úgyhogy inkább félre is tette önképét, és visszatért a jól begyakorolt, ám kevés pozitív érzést adó elégedetlenkedéshez.
Buddhista körökben ehhez képest legendás egy nagyon magas rangú tibeti láma, a 16. Karmapa haldoklása. Az egyházi vezető épp amerikai körúton járt 1981-ben, amikor rosszul lett, kórházba szállították, és megállapították, hogy igen előrehaladott rákban szenved. A kórházból már nem is került ki. A kórházi személyzet még évek múlva is emlékezett a haldoklóra, leginkább azért, mert soha nem panaszkodott, nagyon kedves és nagylelkű volt, s mindenkihez volt legalább egy jó szava. Elégedett volt az addigi életével, és a legnagyobb nyugalommal halt meg.
E példák ellenére nem hiszem, hogy az elégedettség/elégedetlenség valami kőbe vésett dolog lenne, s azt hiszem, alapattitűdünkhöz néha több köze van, mint a valósághoz. Biztos vagyok benne, hogy akit kétségbeeséssel, szorongással tölt el, ha visszagondol az életére, annak nagyon sokat segíthet az előző posztban emlegetett éber tudatosság gyakorlása.
Első hallásra talán furcsán hangzik, de tudományos körökben egyre nagyobb figyelem övezi a spiritualitás és az öregedés kapcsolatát. Az idős kort elérve sokan fordulnak a spiritualitás felé, vagy mélyítik el a már meglévő, ezzel kapcsolatos viszonyukat – s úgy tűnik, ezzel „sikeres”, boldog életstratégiát valósítanak meg.
Fontos tisztázni, hogy a spiritualitás nem feltétlenül jelent vallásosságot. Akár azt is jelentheti, hogy valaki mélyen átéli a természettel vagy a művészettel való egységét. A spiritualitásban alapvetően az lényeges, hogy az ember valami, egyéninél nagyobb dologban való részvételt tapasztal meg, s úgy érezheti, hogy a saját, partikuláris élete nem elszigetelten létezik, hanem képes kapcsolódni a világ más elemeihez.
Az esetek túlnyomó többségében ettől függetlenül a spiritualitás leginkább vallásosságot jelent. Különösen igaz ez az Egyesült Államokra, ahol a lakosság túlnyomó többsége istenhívőnek tartja magát. Egy észak-amerikai kutató pszichiáter megvizsgálta, milyen szerepet játszik a spiritualitás az ott élő idős emberek körében, s azt találta, hogy ennek a faktornak határozottan pozitív hatása van az öregedés megélésére – s ez a hatás abszolút elkülöníthető az olyan, a vallásossággal kapcsolatba hozható egyéb pozitív elemektől, mint amilyen például a közösségben megélhető társas kapcsolatok.
Természetesen a legtöbb vallásos ember nem feltétlenül értene egyet azzal a megközelítéssel, miszerint a hit a mentális és fizikai egészség megőrzésének az eszköze – hiszen a hit önmagáért való érték. Tagadhatatlan ugyanakkor, hogy a spiritualitás középpontjában is a lelki nyugalom megtalálása és megőrzése áll – s ennek abszolút megvannak az egészségi következményei.
