Nem kell ahhoz OCD-snek lenni, hogy az ember úgy érezze, nem ura önmagának. Számtalanszor tudjuk, hogy fölösleges vagy egyenesen ártó dolgot cselekszünk, mégsem tudjuk megállni. Én például gyakran érzem úgy, hogy fölöslegesen böngészem az internetet. „Már fel órája itt ülök, eddig csupa lényegtelen dolgot olvastam – na, még elolvasok egy cikket meg esetleg még egyet, és abbahagyom.” Aztán a két cikk után jön még egy harmadik, esetleg egy negyedik… OCD-s vagyok? Nézőpont kérdése.
Nagyon sok mentális zavar néz ki hasonlít kívülről az OCD-re, a szenvedélybetegségektől a személyiségzavarokig. Az ember „tudja”, hogy nem kellene valamit csinálnia, mégis megteszi: csak még egy felest iszom, csak most még ellopom ezt és így tovább. Mintha volna egy cselekvésmintázat az agyunkban, és ez állandóan újraindítaná magát, az ördögi kört pedig nem lehet megszakítani.
A neurobiológia talán leghíresebb betegének, Phineas Gage-nek a példája jól mutatja be ezt. A férfi mérnökként dolgozott egy vasútépítésen, ahol 1848-ban szörnyű baleset érte: egy véletlen robbanás következtében egy vasrúd hatolt a koponyájába mintegy 30 cm hosszan, elpusztítva agyának a bal homloklebenyét. Gage a korabeli orvostudomány fejletlensége ellenére túlélte a balesetet, s ezzel nagyon sok fontos információt szolgáltatott embertársainak arról, hogyan működik az agyunk. A homloklebenyről, illetve annak elülső részéről, az ún. prefrontális lebenyről további adatokat szolgáltatott a frontális agytumorban szenvedő betegek esete, továbbá olyan esetek, amelyekben valamilyen trauma következtében sérült a prefrontális lebeny ill. azok az esetek, amelyekben sebészileg károsították ezt a területet (pl. epilepszia esetén).
A fotón Phineas Gage látható a balesete után a rúddal, amely a homloklebenyébe fúródott.
Az esetek elemzéséből az derült ki, hogy azok a betegek, akiknél károsult ez az agyi terület, képesek egyszerűbb cselekvések végrehajtására, pl. tudnak írni, olvasni, számolni, ám nehézséget okoz a számukra, hogy elkezdjék vagy abbahagyják ezeket a műveleteket, ezért esetleg egész nap csak ülnek, vagy nem bírják abbahagyni az olvasást. Ugye, hogy bizonyos tekintetben ez mennyire hasonlít az OCD-re? A betegeknek ott is azzal van gondjuk, hogy ha valami gondolat, cselekvés a fejükbe veszi magát, nem tudják – úgymond – kiűzni, és egyfolytában ismételgetik.
