Néhány évvel ezelőtt az Egészségügyi Világszervezet világjárvánnyá minősítette a cukorbetegséget. Habár a cukorbetegség világméretű terjedése tagadhatatlan, maga a minősítés mégis érdekes kérdéseket vet fel, hiszen a cukorbetegséget nem vírusok, gombák, baktériumok vagy egyéb kórokozók okozzák, s klasszikus ragályként nem lehet elkapni a szomszédunktól, a kollegánktól vagy a szexpartnerünktől – igaz, az tagadhatatlan, hogy valamilyen szinten megörökölhetjük.
Hogy pontosan értsük, mivel is állunk szemben, először is nézzük át, mi is a cukorbetegség élettani háttere egyáltalán!
Ha meg kellene nevezni az emberi táplálékok két fontos alkotóelemét, akkor a legtöbb, biológiához értő személy a szénhidrátokat és a fehérjéket említené Természetesen számtalan más fontos összetevő is van az ételeinkben, italainkban – zsírok, vitaminok, ásványi anyagok és így tovább –ám szinte bármilyen táplálékunkat vizsgáljuk is meg, általában azt találjuk, hogy főként szénhidrátokat és fehérjéket tartalmaz. A fehérjék szervezetünk – sejtjeink – építőkövei, és létezik pár olyan alapvető fehérje, amelyet szervezetünk nem tud előállítani, így azokat külső forrásból kell pótolnunk.
A szénhidrátok (a zsírokkal együtt) szervezetünk energiáját szolgáltatják. Hogy ez valójában hogyan történik, annak a bonyolult ismertetése meghaladná ennek a blognak a kereteit, a lényeg azonban az, hogy az összetett szénhidrátokat (és zsírokat) szervezetünk egyszerű glükóz molekulákra, azaz szőlőcukorra bontja le, majd ez a glükóz a vérárammal eljut a sejtjeinkhez, és ott a sejt eloxidálja, azaz elégeti a glükózt. Ily módon energia szabadul fel – akárcsak egy hőerőműben. Mivel azonban nem ehetünk állandóan, előfordulhat, hogy a tápcsatornánk üres, és ez esetben nem lenne glükóz a szervezetünkben. Evolúciósan ezért úgy alakult, hogy a fölöslegesen megjelenő glükózt a májunk és az izomsejtjeink tárolni tudják – összetett zsír formájában –, s a májunk szükség esetén ezekből a raktárakból újra szőlőcukrot képez.
Sejtjeink – az agysejtek kivételével – képtelenek közvetlenül felvenni a glükózt, szükség van egy bizonyos hormon jelenlétére is – ez az inzulin. Az inzulin a test különféle sejtjeinek membránján kis pórusokat nyit, s ezeken keresztül a glükóz a sejtbe tud áramlani. Az inzulint hasnyálmirigyünk ún. Langerhans-szigeteinek a sejtjei termelik. Az inzulin nem egyszerűen csak célba juttatja az éltető energiát jelentő glükózt, hanem összességében szabályozza a vérünk cukorszintjét, hogy mindig elegendő mennyiségű – se túl sok, se túl kevés – cukor álljon a rendelkezésre. Ha agyunk például azt észleli, hogy túl magas a vércukorszintünk, „utasítja” a hasnyálmirigyet, hogy termeljen több inzulint – ezzel sejtjeink nagyobb mértékben „nyelik el” a glükózt. Az inzulinszint hatással van a máj glükóztermelésére is. Ha például a májunk egyáltalán nem érzékeli az inzulin jelenlétét, akkor naponta 500 gramm (fél kiló) glükózt termel – megfelelő inzulinszint esetén ez az érték csak 250 gramm. Nemcsak a glükóz megfelelő szétterítése miatt fontos a megfelelő inzulinszint, hanem azért is, mert a tartósan magas vércukorszint rongálja az érfalakat.
A szervezet az inaktív inzulinmolekulákat jellegzetes, hexamer alakzatba tömörítve tárolja. - Isaac Yonemoto - Wikimedia Commons
A cukorbetegséget már az ókori civilizációk orvosai ismerték, első írásos említését egy i. e. 2. századi, egyiptomi papiruszon találjuk. Már akkoriban ismeretes volt a betegség egyik fő tünete, a megnövekedett mennyiségű, cukorban gazdag vizelet, az ázsiai kultúrákban ezért „édes vizelet kórnak” nevezték el a tünetegyüttest. Indiában például szokás volt hangyákkal tesztelni a vizeletet – ha a rovaroknak ízlett, akkor a cukor jelenléte s vele a cukorbetegség bebizonyosodott.
A cukorbetegség okát a 19. századig nem ismerték, ekkor fedezte fel Peter Langerhans a róla elnevezett szigeteket. A hasnyálmirigy szigetei által termelt vegyületet 1910-ben Edward Sharpey-Schafer angol orvos nevezte el inzulinnak (a latin insula – sziget – szóból). 1923-ban Frederick Banting és John MacLeod már azért kaptak orvosi Nobel-díjat, mert szarvasmarhák hasnyálmirigyéből kivont inzulinnal képesek voltak a cukorbetegséget kezelni. Innen kezdve a cukorbetegség kezelésének a protokollja nem sokat változott egészen az 1980-as évekig – azóta nem állati eredetű, hanem klónozott, emberi inzulint kapnak a cukorbetegek. Fontos azonban tudnunk, hogy a cukorbetegséget általában nem tudjuk véglegesen meggyógyítani, és elmondható, hogy bármilyen alapos kezelést kapjon is egy páciens az idő előrehaladtával mindenképp romlani fog valamilyen mértékben – gyakran igen súlyosan – az életminősége.
A hasnyálmirigy Langerhans-szigete glukagontermelő alfa- és inzulintermelő béta-sejtekből, valamint szomatoszatintermelő delta-sejtekből áll. A szomatosztatin az inzulin- és a glukagontermelést is gátolja. A szigetet emésztőenzimeket termelő külső elválasztású végkamrák veszik körül. H&E festés..- Polarlys - GNU Szabad Dokumentációs Licenc
Kétféle cukorbetegség (hivatalos nevén diabetes mellitus) létezik.
Az 1-es típusú cukorbetegség tulajdonképpen egy autoimmun betegség, amelynek során a szervezet nem ismeri fel a sajátjának a hasnyálmirigy inzulintermelő sejtjeit, és azok gyulladás következtében elpusztulnak. A 2-es típusú diabétesz életmódbetegség. Ilyenkor a magas glikémiás indexű szénhidrátok (édességek, cukrok, fehér liszt stb.) magas cukortartalma nagyon gyorsan jut a véráramba, és nagyobb inzulintermelésre serkenti a szervezetet. (A magas glikémiás index röviden nagyon könnyen emészthető, magas széndhidráttartalmat jelent - később még foglalkozunk vele.) A túlzott cukor-, illetve inzulinterhelés miatt a sejtek védekezni kezdenek, és kialakul az inzulinrezisztencia, vagyis a sejtek ellenállnak az inzulinnak, és így nem tud átjutni a cukor a sejtmembránon. Így egyre több inzulin kell egységnyi cukor feldolgozásához. Mivel az agy érzékeli, hogy a vérben ott a sok cukor, utasítja a hasnyálmirigyet, hogy még több inzulint termeljen, a sejtek viszont egyre jobban ellenállnak. Egy ponton azonban a hasnyálmirigy feladja a küzdelmet, és nem képes többé inzulint termelni.
Habár Földünk bizonyos területein – például a skandináv országokban – az 1-es típusú diabétesz jóval gyakoribb, általában kijelenthetjük, hogy a 2-es típusú diabétesz tízszer olyan gyakori, mint az 1-es.
