A testépítés már évtizedek óta összefonódik az elektronikus média világával. Először az 1950-es években a sokszoros bajnok Steve Reeves vált „kora Schwarzeneggerévé” azzal, hogy számos nagyjátékfilm hős főszerepét – pl. Herkulest – ő játszotta el. Maga Arnold Schwarzenegger nis agyon sokat tett azért, hogy a sportág minél több ember figyelmét felkeltse. A később színésszé és kaliforniai kormányzóvá váló bodybuilderről ugyanis számos filmet forgattak már a 70-es években is, melyek közül a leghíresebb a Pumping Iron című volt – ez a dokudráma lényegében Arnold Schwarzenegger felkészülését, edzési módszereit, versenyeit mutatta be, vagyis a sportoló életének egy szeletét. A film a testépítő szcénán kívül is népszerűvé vált, és a sztárt áltánosan népszerűvé tette – ezt váltotta aztán további hírnévre Hollywoodban, majd a politikában.
Már a sportág kezdeti időszakában is gyakori volt, hogy a nem izmos – vékony vagy pohos – fiúkat, férfiakat célozták meg a testépítő hirdetések. Charles Atlas, az 1920-as évek bajnoka a reklámtörténelem egyik leghosszabb kampányát építette fel arra a történetre, hogy egy vékony tinédzser fiút, miközben a barátnőjével van, csúnyán megaláz egy nála idősebb tizenéves, mire hősünk – többszörösen frusztráltan, hiszen a szerelme előtt tették tönkre a reputációját - fölfedezi a Dynamic Tension nevű edzőprogramot, óriási izmokat növeszt, és ellátja támadója baját. Ez az alaphozzáállás, azt hiszem, a mai napig tökéletesen jellemzi azokat a motivációkat, amelyekkel a legtöbben belekezdenek a testépítő edzőtermi munkába: „nagy, erős, férfias akarok lenni, akitől tartanak a férfi vetélytársak, viszont tapadnak rá a nők. Ráadásul a sport egészséges!”
Mindez jól hangzik, kár, hogy az esztétikainak tűnő érveken túl kevéssé állja meg a helyét. Amikor egyes izmainkat progresszíven, súlyzókkal terheljük, akkor azok növekedni kezdenek, ha elegendő fehérjét fogyasztunk, ám ez korántsem jelenti azt, hogy kreatívan is tudjuk használni azokat. Ha bodybuilder módra jól kigyúrtuk magunkat, valószínűleg nem fog gondot okozni, hogy a nagyi bazi nehéz tölgyfa szekrényét a hátunkon cipeljük (hiszen épp súlyok mozgatására treníroztuk magunkat), kérdés, hogy egy olyan harcban, ahol az ellenfelünk fürgén rohangál körülöttünk, mit érünk a hatalmas bi- és tricepszünkkel. Lehet, hogy a lábunk is nagyon izmos lesz, ám mivel statikus módon vált ilyenné, egy dinamikus szituációban (ahol esetleg futni kell), valószínűleg alul maradunk. Thai boksz körökben pl. köztudomású, hogy a méretnél sokkal jobban számít a gyorsaság, a pontosság és a hajlékonyság. Egy hatvankilós, sebesen reagáló és mozgó küzdősportoló bármikor megver egy százkilós, kigyúrt vezérszurkolót – akinek hiába nagyobb és „kidolgozottabbak” az izmai.
Az egyik kulcsszó itt a hajlékonyság. Ha valaki pl. képes könnyedén úgy fölemelni a lábát, hogy a másikat hason vagy afölött találja el vele, máris helyzeti előnyben van, mert a láb sokkal hosszabb a karnál. Ugyanilyen fontos lehet a harcban a könnyed lehajlás, leguggolás, felugrás, sőt a futás is – márpedig ha valakinek nagy méretű, kötött izmai vannak, akkor valójában nagy, nehézkes teste van. Közel kerülni hozzá veszélyes, de a távolból könnyen lehet szívatni. És ezzel rögtön itt a másik kulcsmomentum is: a tesméret. Ha egy 175 cm-es ember egész nap csak állati fehérjét zabálva nagyon sokat gyúr, akkor valószínűleg könnyen 90–100 kilósra hízik, ám ezt a relatíve nagy testet tudnia kell mozgatni az edzőkörnyezeten kívül is. Akik nem foglalkoznak azzal, hogy az edzés után minden lényeges izmukat megnyújtsák (hiszen a feszültségtől ezek az izmok összeugranak – a legtöbb edzőtermi kolléga mégsem foglalkozik a nyújtással), azok egy viszonylag tehetetlen, kötött izomtömeget fognak magukkal cipelni, amely inkább akadályozza őket a mozgásban, s megterhelik ezzel ízületeiket és a szívüket is.
