Sokan kíváncsiak a hosszú, boldog élet titkára. Nos, a kutatások alapján úgy tűnik, hogy egyelőre nem találtuk meg a „120 évig egészségben” élők Szent Grálját: a titok számtalan altitokból áll. Eddig beszéltünk már a genetikai örökségünkről, az azokat aktiváló vagy épp elfedő környezeti tényezőkről, végül pedig a étkezésről. Most valami egész másról lesz szó.
Mikor egy barátom apját, aki bíró volt, pár évvel ezelőtt kényszernyugdíjazták, váratlanul nagyon elesett állapotba került. Hosszú pályafutása alatt mindig keményen dolgozott. Eredetileg katona volt, aztán még börtönigazgatóvá is kinevezték, végül nagyon sok mindennel kitüntette tábornok-bíróként küldték nyugdíjba. A szép karrier ellenére az apa láthatólag nem tudott mit kezdeni újonnan jött szabadságával. Búskomorságba esett, aztán pedig a fizikuma is rohamosan romlani kezdett: először átélt egy szívrohamot, utána pedig egy váratlanul jött veserákot is – pedig korábban az alapos szűrővizsgálatok, amelyeken részt kellett vennie, sose mutattak semmi problémát. Aztán a fia úgy döntött, talán az apjánál jobb helye lenne az egyéves keverék kutyájának – és hirtelen minden megváltozott. Az apa nem tudott mit kezdeni a kutyával, de beiratkozott egy kutyaiskolába, ahol egyik tanfolyamot a másik után végezte el, megismerkedett más kutyásokkal, naphosszat a kedvenccel sétált, sőt mikor kiskutyák születtek, még egyet megtartott az alomból, és most már két kutyával sétált a közeli erdőkben. A mai napig is boldogan éli a kutyások életét.
Az öregedéskutatók számos hasonló történetre találnák rá, amikor „sikeres” – vagyis szellemi és testi értelemben is jó karban lévő -- idősekkel találkoznak. Nekem, aki már 30 évesen is a nyugdíj passzív örömeit vártam, meglehetősen ironikus ez a képlet, de igaz: hiába „vonulunk nyugalomba”, aktivitásunkat akkor is érdemes megőrizni. Ennek az aktivitásnak számos szintje van, és természetesen nem tartozik ezek közé a tévénézés, a rádióhallgatás vagy épp a háztartási munka elvégzése. Nagyon is idetartozik viszont a barátokkal, családdal való összejárás, a különféle klubokban, egyesületekben végzett tevékenység vagy épp a másokkal együtt végzett sportolás, sőt akár a leglimonádébb könyvek elolvasása és a keresztrejtvényfejtés is.
Fontos, hogy társas aktivitásokban vegyünk részt. Legyünk részei egy szociális hálónak. Magyarország, úgy látszik, befelé forduló ország, ahol nagyon is gyakori képlet, hogy a gyerekek felnövésével, távozásával a szülők egyedül maradnak, és fokozatosan elszigetelődnek – falun, városban egyaránt. A példánkban emlegetett bíró is csak ült otthon tehetetlenül, amíg fia döntése ki nem billentette mélabújából.
Természetesen nagyon is megnehezíti a társas életben maradást, hogy minél idősebb az ember, annál több barátja, ismerőse, rokona távozik az élők sorából, és bizony a jól bejáratott emberi kapcsolatokat nem lehet pótolni. Ilyenkor válik fontossá a saját kezdeményezőképesség. Képesek vagyunk-e váltani, képesek vagyunk-e kifigyelni, hol tudunk értékes emberi kapcsolódásokra szert tenni, vagy egyszerűen csak képesek vagyunk-e másoknak segíteni, és ezzel részei lenni a társas életnek? – az ilyenkor a kérdés. Nyugaton már nagy hagyománya van a nyugdíjasok önkéntes vagy éppen fizetett munkájának: idősek korrepetálnak gyerekeket, vagy éppen vigyáznak rájuk; jótékony munkát végeznek napi két-három órában; segítik volt munkahelyüket olyan időbeosztásban, ami megfelel nekik és így tovább. Nálunk persze nem ilyen szélesek a lehetőségek – különösen a kis településeken nehezebb ilyen tevékenységekbe bekapcsolódni --, bár nyugdíjas klub már szinte mindenütt van. Egy volt osztálytársam 78 éves édesanyja például egyenesen a helyi idősegylet fő programszervezője, amivel egyszerre segíti önmaga és társai szellemi frissességének a fenntartását: rengeteg emberrel találkozik, egyfolytában nyüzsög – ha csak az emberi kapcsolatain és az aktivitásán múlik, akár száz évig is el fog élni.
