Mióta léteznek a világot különféleképpen leíró módszerek, azóta jelent problémát, hogy ugyanazt a dolgot minden diszciplína másképp magyarázza. Tegyük fel, hogy egy embernek az a legfőbb egészségügyi problémája, hogy tisztogatásos kényszerbetegségben szenved. Állandóan takarít, mosogat, porszívózik stb., emiatt elkésik a munkahelyéről, nincs ideje enni vagy pihenni, folyton szorong, pokollá teszi a saját családja életét, mert már egy morzsától kétségbeesik. Később kirúgják a munkahelyéről, nem képes új munkát találni, ideje nagy részét a takarítás kezdi kitölteni, a házastársa elválik tőle, egyre boldogtalanabb lesz és így tovább.
Hogy mi ez a mentális zavar és hogyan lehet kezelni, egészen a legutóbbi időkig egymástól teljesen távol álló tudományos modellek magyarázták. A biológiai megközelítésben a tudósok azt tanulmányozták, milyen agyi elváltozások okozhatják ezt a betegséget: figyelték a neuronok kommunikációját, vizsgálták egyes hormonok szintjét, EEG-t csináltak és így tovább, majd a leletek alapján különféle gyógyszereket szedettek be az emberekkel, és ettől várták a gyógyulást. A pszichológusok ezzel szemben leültek beszélgetni a páciensekkel, feltárták az érzelmi életüket, álmokat, gyerekkori történeteket meséltettek velük, segítettek nekik értelmezni, mi történik velük, amikor jön a kényszer ingere, és megpróbálták gyakoroltatni, hogyan állhatnak ennek ellen – ettől várták a gyógyulást.
Egy-két évtizede a pszichológusokat a bölcsészkaron képezték (ma már nem feltétlenül ez a helyzet), a biológusokat viszont a természettudományi karon, az orvosokat meg az orvosin. Már kamasz koromban felfigyeltem erre az anomáliára. Nyilvánvaló, hogy össze kell nőnie annak, ami összetartozik, ám ez a fejlemény csak az elmúlt pár évtizedben kezdett megjelenni…
Hogy a sikeres pszichoterápia eredményeként komoly változásokat lehet megfigyelni, nem újdonság a gyógyítók számára. Az aktív tünetek megváltozhatnak, a páciens személyisége fejlődik, jobban teljesít a munkában vagy a társas kapcsolataiban és így tovább. Sokáig nem foglalkoztak azonban azzal, milyen változások következnek be egy-egy pszichoterápia során az agyunkban.
Sok pszichiáter évtizedeken át azon a véleményen volt, hogy léteznek agyi elváltozással járó betegségek, melyeket gyógyszerrel vagy egyéb fizikai-kémiai módszerrel kell kezelni, és van a többi mentális zavar, amelyet pszichoterápiával. Ma már tudjuk, hogy ez a megközelítés nem igaz: minden lelki betegség valamilyen agyi elváltozással jár, és gyógyszerekkel vagy gyógyszert nem használó pszichoterápiával általában egyaránt lehet hatni rá – hasonlóan ahhoz, ahogyan a különféle meditációk rendszeres gyakorlása is megváltoztatja agyunk működését (ahogyan már erről sokat beszéltem: http://egeszsegtrend.blog.hu/2014/04/01/okosabba_tesz-e_a_meditacio és http://egeszsegtrend.blog.hu/2014/03/25/meditacio_elfojtas_demencia_izgalmas_kapcsolatok_tudat_es_test_kozott).
1992-ben egy finn kutatócsoport publikálta az első olyan tanulmányt, amely olyan depressziós betegek agyát vizsgálta, akiket egy fluoxatin nevű antidepresszánssal vagy pszichoterápiával kezeltek. A kutatás úgy találta, hogy a kezelés mindkét betegcsoportnál hasonló agyi változásokat okozott. Főként az ún. nucleus caudatusban találtak változásokat – lényegében ez a terület felelős az agykéregről beérkező információk feldolgozásáért, s ezért számos funkciót lát el a célorientált cselekvés és az érzelmek szabályozásától kezdve az alváson át a térre vonatkozó emlékezet működtetéséig.
Az első ilyen megfigyelés óta már mintegy húsz kutatás hasonlította össze a gyógyszeres és a nem gyógyszeres pszichoterápia agyi hatásait, rendre azt találva, hogy a kétféle kezelés mindig hasonlóan hat a az agyunkra. A depresszión kívül kényszerbetegségben, pánikzavarban, különféle fóbiákban, poszttraumás stresszzavarban és borderline személyiségzavarban szenvedők kezeléseit hasonlították össze. Úgy tűnik tehát, hogy elkezdődött az a folyamat, amelynek a során biológia és pszichológia végre összeér…
