Egészség. Trend?

Néhány évvel ezelőtt az Egészségügyi Világszervezet világjárvánnyá minősítette a cukorbetegséget. Nem ok nélkül. Ahogyan az elmúlt hetekben láttuk, főként a 2-es típusú diabétesz terjed hihetetlen mértékben, ám az 1-es típusú is jelentős problémát jelent – hiszen általában a populáció 1%-át érinti.

Néhány évvel ezelőtt az Egészségügyi Világszervezet világjárvánnyá minősítette a cukorbetegséget. Nem ok nélkül, hiszen a diabétesz hihetetlen tempóban terjed, számos fejlett és fejlődő országban a lakosság 10%-a szenved a betegségben. Ma a cukorbetegség hosszú távú következményeiről lesz szó.

Néhány évvel ezelőtt az Egészségügyi Világszervezet világjárvánnyá minősítette a cukorbetegséget. Nem ok nélkül. Hogy jobban megértsük, ezt a betegséget, eddig áttekintettük az élettani hátterét, a betegség pontos biológiai okait és az 1-es típusú cukorbetegség lefolyását, tipikus kezelését. Ma az 2-es típusú cukorbetegség és az étkezési szokásaink közötti összefüggésről lesz szó.

Néhány évvel ezelőtt az Egészségügyi Világszervezet világjárvánnyá minősítette a cukorbetegséget. Nem ok nélkül. Hogy jobban megértsük, ezt a betegséget, eddig áttekintettük az élettani hátterét és a betegség pontos biológiai okait. Ma az 1-es típusú cukobetegség kezeléséről, lefolyásáról lesz szó.

Néhány évvel ezelőtt az Egészségügyi Világszervezet világjárvánnyá minősítette a cukorbetegséget. Habár a cukorbetegség világméretű terjedése tagadhatatlan, maga a minősítés mégis érdekes kérdéseket vet fel, hiszen a cukorbetegséget nem vírusok, gombák, baktériumok vagy egyéb kórokozók okozzák, s klasszikus ragályként nem lehet elkapni a szomszédunktól, a kollegánktól vagy a szexpartnerünktől – igaz, az tagadhatatlan, hogy valamilyen szinten megörökölhetjük.

A kínaiak évszázadokon, ha nem évezredeken át építkeztek a feng-sui elvárásai szerint. Nemcsak házakat vagy nagyobb épületeket, de egész városokat emeltek a környezettel való harmónia jegyében. Kétségtelen ugyanakkor, hogy az újabb korok beköszönte előtt minden megfontolás nélkül is könnyebb volt a természetes környezet áradását beengedni a mindennapokba, hiszen akár még pár száz éve is alig éltek emberek a Földön, és maga a természet is jórészt érintetlen volt. Gondoljunk például bele, hogy „nemrég” még a magyar Alföldet is háborítatlan erdő borította, és a korabeli technológia viszonylagos fejletlensége miatt maximum a nagyobb városok lakossága érezhette úgy, hogy urbanizált körülmények között élhet.

A technológiai fejlődés és a nyomában bekövetkező népességrobbanás aztán egyre nagyobb településeket hozott létre, amelyeknek lakói már a funkciót hangsúlyozó, az összhangra vagy a természetre egyenesen fittyet hányó terekben töltik idejük nagy részét. Szerintem most sokan a panelépítészetre gondolnak, ha Magyarországról beszélünk, pedig a Budapest arculatát a mai napig meghatározó, (XIX–XX.) századfordulós építészet talán a legjobb példája ennek a természetellenes irányba való fejlődésnek. A kívülről – felújított állapotban – remekül kinéző bérházak, bérpaloták ugyanis csak a legmenőbb lakások tulajdonosainak, bérlőinek tették lehetővé az élvezetes életet. Ezek a kiváltságosok az utcafronti tágas lakásokban laktak, ellátva bőséges térrel és napfénnyel, míg az épületek hátsó, belső részeiben lévő lakások már szűkek és sötétek voltak, márpedig a napfény hiánya nemcsak a modern korokban, hanem már akkor is okozhatott depressziót.

Külön tanulmányok születtek a nyolcvanas években a IX. kerületi Illatos út–Gubacsi út sarkán álló, összesen mintegy 300 lakásnak helyet adó Dzsumbujról. Az épületegyüttes – amit 1938-ban adtak át, hogy a környék felszámolt nyomornegyedének lakóit oda költöztessék – eleve a többi lakóterülettől elszigetelten, egy gyártelepen állt. Úgy alakították ki őket, hogy a Budapesten szokásos belső udvar helyett csak egy szűk folyosót hoztak létre, s így a komfort nélküli lakások lakói tulajdonképpen kénytelenek voltak belelátni egymás életébe. Ez ahhoz hasonló effektussorozatot hozott létre, mint amikor valaki túl közel jön hozzánk – ez egy idő után idegessé teszi az embert. (Érdekesség, hogy írásos emlékek szerint indiai, kínai kereskedők régóta tudják, hogy a vevőt max. 70–80 cm-re szabad megközelíteni, különben elijesztik.) A Dzsumbuj ezeknek megfelelően hírhedten erőszakos környék volt, ám a nyomor körforgásának köszönhetően szinte mindig akadtak lakói, míg végül idén a telep utolsó épületét is lebontották.

A bérkaszárnyákhoz képest a szocializmus panelházai annyiban előrelépést jelentettek, hogy a természetes fény és környezet megjelenésére már több-kevesebb gondot azért általában fordítottak, illetve igyekeztek arra is figyelni, hogy a lakókat valahogyan integrálják a társadalomba, így a közösségi szolgáltatásokat általában elérhetővé tették ezeken a lakótelepeken is. A kis tér, illetve a magánszféra bizonyos fokú hiánya (pl. nagy áthallás) azonban a mai napig sújtja ezeknek a lakásoknak a lakóit.

Ha a fejlődő világ hulladékból tákolt nyomornegyedeit nem számítjuk – hiszen itt mentálhigiénéről igazán nem beszélhetünk –, talán az ún. open office (nyitott iroda) jelensége az, amely a helytelen, értelmetlen tervezés legjobb példáját adja. Az észak-amerikai mintára létrehozott hodályirodák alapvető koncepciója az volt, hogy egy nagy, nyitott teret könnyebb ellenőrizni, és így a munkatársak kevésbé lazsálhatnak. Ezek mellé később még olyan érvek is felsorakoztak, hogy ezekben az irodákban könnyebb és gyorsabb a kommunikáció, „nő a csoportdinamika”, jobb az együttműködés, nő a kreativitás. Ráadásul az egész így olcsóbb, mint külön-külön irodákat biztosítani. Az elmúlt évtized kutatásai aztán rávilágítottak, hogy az ilyen irodák senkinek sem jók. Először is sokan szoronganak ezekben a hodályokban, mivel úgy érzik, nincs biztosítva a személyes terük – pl. háttal ülnek valakiknek, ami, ugye, már a feng-sui szerint is káros. A nagy, közös légtér magával hozza az állandó zajterhelést is, így a kutatások szerint az itt dolgozók kevésbé képesek bonyolult feladatok megoldására, csökken a termelékenységük, gyengébb a motivációjuk, viszont nagyobb stresszről számolnak be. Még a magas vérnyomás betegség is gyakoribb az itt dolgozók körében, mint a kisebb irodák dolgozóinál. Természetesen mindettől függetlenül Magyarországon virágzanak az ilyen egyterű irodák - messze vagyunk még attól, hogy ilyesmire is kiterjedjen a figyelem…

A képen egy klasszikus egyterű iroda - fotó: VeronicaTherese, Wikipedia

A modern kor azonban nemcsak olyan térrendezési módszereket hozott, amelyek mentálhigiénés szempontból károsak. Az elmúlt jó pár évtizedben elkezdték tudományos igényességgel is kutatni, hogy milyen terekben érzik magukat jobban, illetve rosszabbul az emberek, megalapítva így a környezetpszichológia tudományát. A környezetpszichológia lényegében a feng-sui modern folytatása – immár tudományos eszközökkel azt kutatja, milyen hatással van ránk szűkebb vagy tágabb környezetünk. Habár már a második világháború előtt is foglalkoztak olyan kérdésekkel, mint hogy hogyan hat ránk a nap és a hold, a színek és a formák, a gyakorlatilag is alkalmazható tudományra még egy-két évtizedet várni kellett.

A múlt század ötvenes éveiben egy kanadai kórház új orvosigazgatója, Humphry Osmond pszichiáter azt kezdte kutatni, miért van az, hogy bizonyos terek összehozzák az embereket, interakcióra késztetve őket, míg mások eltávolítják, elidegenítik őket. Megfigyelte például, hogy a pályaudvarok várótermeiben az emberek elhallgatnak, míg a párizsi kávéházak apró asztalainál élénk diskurzus folyik. Azokat a tereket, amelyek társaságivá teszik az embereket szociopetálisnak, azokat, amelyek szegregálják őket, szociofugálisnak nevezte el. Az igazgatása alá tartozó kórház vadonatúj, csillogóan modern, női kórtermében például azt tapasztalta, hogy hiába a csodálatos fölszerelés és az ápolói, orvosi munkához megfelelő design, az itt fekvő páciensek egy idő után csendben maradnak és hajlamosak leépülni. Ekkor megbízott fiatal, ambiciózus pszichológust, Robert Sommert, hogy járjon utána, hogyan lehetne emelni a hosszasan a kórházban tartózkodó betegek életminőségét.

Kezdetben az olyan közösségi tereket kutatta, mint az ebédlő vagy a társalgó. Megfigyelte az ott tartózkodó páciensek viselkedését. A kórházban hosszúkás, hatfős asztalok voltak, ketten ültek az asztalok végén, négyen pedig egymással szemben. Sommer vizsgálata azt mutatta, hogy főként csak az asztalok sarkain át alakultak ki beszélgetések, s ezért indítványára négyfős, négyzet alakú asztalokra cserélték az ebédlő és a társalgó felének a berendezéseit. Így a páciensek választhattak, hogy a régi rendben ülnek vagy az újban. A páciensek először idegenkedtek az új szerkezettől, ám rövidesen kiderült, hogy így sokkal jobban érzik magukat, kétszer annyi ideig beszélgetnek egymással, miközben például más, nem a társasággal eltöltött idejükben háromszor annyit olvastak, mint korábban.  Ez utóbbinak az volt az oka, hogy addig sokan már eleve könyvvel érkeztek ezekre a szociális helyszínekre.

Habár a környezetpszichológia számos vizsgálattal, kutatással megtámogatott eredményei ma már könnyedén hozzáférhetőek, kevés az olyan kelet-európai döntéshozó, aki valóban mérlegelné ezeket egy-egy közösségi tér (munkahely, egészségügyi intézmény, iskola, óvoda stb.) kialakításakor – mindennek az igazolásához elég csak körbenézni és megvizsgálni, hogyan változtak az újonnan épített közintézményeink az elmúlt évtizedekben…

A legtöbb ember e természet tereit készen kapja. Ezalatt azt értem, hogy a legtöbbünk nem válogat(hat)ja meg, hol él a Földön – ott fog élni, ahová született, és maximum annak a területnek bizonyos viszonyain tud alakítani, ám ezek gyakran nem lényegesek élettani szempontból. Például az ember kivághatja a fákat, hogy legyen helye építkezni és élelmet termelni – ennyiben változtatott a téren –, ez aligha fogja rövid távon megváltoztatni az adott tájék klimatikus viszonyait, márpedig ezek sokkal közvetlenebbül hatnak az egészségünkre, a hangulatunkra, végső soron egész életmódunkra. Természetesen bizonyos mértékig tudunk alkalmazkodni a szülőföldünk éghajlatához, én speciel mindig leesett állal bámulom az angolokat, akik öt fokos esőben is mezítláb, flip-flop papucsban rohangálnak – de hát nekik könnyű, ők ebben az időben nőttek fel. 

Mindehhez képest a belső, épített környezetet az ember létrehozza, és ebben már a saját igényei a hagyományokkal együtt jóval nagyobb szerepet kapnak. Itt már van tere annak, hogy azzal kísérletezzünk, mi jó nekünk, mi nem – ám ez mindjárt fölveti annak a kérdését, miről hisszük, hogy jó nekünk, és miről nem. Aztán gyakran szembesülünk azzal, hogy amiről azt hittük, rossz, az jó, és fordítva.

A tér kellemes és hasznos elrendezésnek a szabályaival talán a kínai feng-sui foglalkozott először – ez a tudomány a természet és a lakóhely megjelenésének a törvényszerűségei megfigyelve próbál összhangot teremteni az ember és környezete között. Eredetileg a feng-sui felölelt minden, a térelrendezésre vonatkozó elképzelést, a városok és paloták kialakításától kezdve a sírok elhelyezéséig. A módszer középponti kérdése az volt, hogyan áramolhat a csí, az (élet)energia minél kedvezőbben s minél akadálytalanabbul. Ennek meghatározásához számtalan dolgot segítségül hívtak: a bolygó- és csillagállásokat, a terep elrendezkedését, az égtájakat, az anyagi elemeket és így tovább. A feng-sui a nagy kínai kivándorlások után elterjedt a nyugati kultúrában is, ám gyakran alaposan megváltozott formában, ezért ha feng-suival találkozunk Magyarországon, élnünk kell a gyanúperrel, hogy mutáns tudománnyal állunk szemben.

A feng-suinak számos olyan alapelve van, amelyet könnyű megfeleltetni a józan paraszti észnek – itt, a nem túl spirituális Nyugaton is. Például egy lakás el- és berendezése során nagy jelentőséget tulajdonítanak annak, hogy senki se helyezkedjen el a nyílászáróknak háttal. Kétségkívül így kellemes és praktikus is, hiszen ha valaki az ablaknak háttal alszik vagy az ajtónak háttal dolgozik, akkor nem fogja látni a külső környezetet, illetve a belépő embereket – akik ráadásul lehet, hogy megtámadják! Érdekes módon kicsit arra emlékeztet ez engem, hogy hagyományosan a férfi lép be először a kocsmába, hogy az esetleges támadást ő viszonozza először.

A feng-sui más elemei azonban nem ilyen egyértelműen megítélhetőek, illetve gyakran juttatnak eszembe olyan modern, európai tervezőket, akik az organikus formákra esküdtek. A feng-sui nem javasolja, hogy túlzottan sok, egyenes felületű dolgot vagy éles, sarkos elemet helyezzünk el egy szobában, mert ezek mellett túlságosan gyorsan száguld el az energia, ami egy idő után feszültté teszi az embert. Ugyanígy nem javasolják a nagy méretű, uralkodó tárgyakat. Egyes feng-sui tanácsok egyenesen furcsák. Például az, hogy a hálószobában tartott gyerekjátékok, illetve gyerekkori emlékek károsan befolyásolják a szexuális életet, vagy az, hogy a kaktusz káros az életenergiákra nézve.

A fotón lévő hongkongi irodaház közepén lévő lyuk is a csí helyes áramlását biztosítja - Creative Commons, Timhill2000

Fontos hangsúlyozni, hogy már nagyon sokféle ága alakult ki a feng-suinak, és ezek nem is biztos, hogy mindenben egyetértenek. A feng-suiról szólva, azt hiszem, az alapelv a legfontosabb: harmóniában élni a környezettel.

Régi regényekben olvassuk, hogy bizonyos betegségekre az orvos levegőváltozást javasol. Orosz regényekben ilyenkor rendszeresen mediterrán körutazás szerveznek a páciensnek, aki aztán egy-két évig is elutazgat visszatérése előtt. Thomas Mann Varázshegyében pedig a főszerepelő hét évre költözik az akkoriban nemcsak, de ugyanannyira füstös Hamburgból a svájci Alpok magaslati helyén álló luxusszanatóriumba, hogy ott heverje ki tüdőbaját. Mikor ősszel beköszönt a rossz idő, biztosan sokan sóhajtanak fel ilyesmiket olvasván: bárcsak mi is felkerekedhetnénk, és levegőváltozással kúrálhatnánk kedélyünket vagy éppen betegségünket.

Kevés olyan embert ismerek, akit a tér klimatikus viszonyainak az alakulása hidegen hagyna. Van, aki a mérsékelt időt szereti, és szenved a hőségtől, mások meleg-, sőt hőségkedvelők, egy magyar ismerősöm pedig egyenesen Izlandra költözött – amit sosem tudok megérteni. Éljen azonban az ember bármilyen éghajlati viszonyok között. egy adott klíma szélsőségei általában ugyanolyan komoly kihívást jelentenek a gyengébbek (betegek, idősek, kicsik) számára, bármilyen jellegűek is azok.

A fotón korjak eszkimók láthatók a Penzsinszkij-öböl környékéről 1901-ből - Vlagyimir Jocselszon/Dina Brodszkaja

Köztudomású például, hogy nálunk télen hal meg arányaiban a legtöbb ember, amiben több tényezőnek együttesen lehet szerepe. Én kettőt emelnék ki. Az egyik a szezonális depresszió el nem hanyagolható szerepe – a csökkent kedélyállapot nyilvánvalóan hatással van a fizikai folyamatainkra is. Ezt a depressziót gyakran súlyosbítja az, hogy a rossz időben az eleve gyenge, beteg embereknek nem tanácsolják, hogy kimenjenek a lakásból, amely tovább rontja a hangulatukat. A másik, jóval prózaibb ok az, hogy Magyarországon még mindig a szív- és érrendszeri betegségek jelentik a vezető halálozási okot, márpedig azzal már az Egészségtrenden is sokat foglalkoztunk, hogy a vérnyomás és a hőmérséklet között fordított az összefüggés.

Dél-Ázsiában ezzel szemben a monszun érkezése előtti egy-két hónapos időszak jelenti a halálozás csúcsát. Az addig 30 fok körüli maximum hőmérséklet egyre emelkedik ilyenkor, egyes, tengertől távoli helyeken akár az 50 fok közelébe is emelkedhet, amely érthető módon nagyon megviseli a gyenge szervezetűeket, erős vérnyomásesést is okozva – márpedig ezeken a területeken, ahol az elhízás eleve sokkal ritkább, magas vérnyomásról vagy koleszterinszintről pedig hírből se hallani, mindez akár halálhoz is vezethet.

Az extremitások ellenére az emberiség már szinte teljesen benépesítette a Földet. Igaz, a sarkvidékeken és a sivatagokban jóval kisebb a népsűrűség, de még ezeken a helyeken is élnek emberek, néha szép kort megérve. Létezik egyáltalán ideális klíma számunkra? Vagy igazság szerint az ember bármihez alkalmazkodik?

A múlt héten azokról az indiai áldoktorokról írtam, akik az emberek tudatlanságát kihasználva gátlástalanul használják ki a legszegényebbeket. Sajnos, azonban mind a mai napig az a helyzet, hogy Indiában még azok sem lehetnek biztosak az egészségügyi ellátásban, akik a babonákon túllépve professzionális egészségügyi intézményekhez fordulnak a betegségükkel. Kaamini Solanki két évvel ezelőtti története megmagyarázza mindennek az okait.

A fiatal tanárnő Delhiben élt – vagyis az ország egyik legfejlettebb részén –, és két hónapos terhes volt. Egy reggel komoly rosszullétről panaszkodott, ezért a férje – miután a nőgyógyászukkal konzultált – kórházba vitte. Itt azonban a nő egyre rosszabbul lett, és pár órán belül meghalt egy olyan fertőzésben, amelyet ha nem diagnosztizálnak és kezelnek a lehető leggyorsabban, akkor a páciens menthetetlen. A férj nem akart belenyugodni fiatal felesége halálába, s nyomozni kezdett az orvosok után.

Nemsokára kiderítette, hogy felesége kórházi nőgyógyászának nem hogy nőgyógyász szakvizsgája nem volt, de hivatalosan még csak nem is gyógyíthatott volna, mivel mindössze BA/BSc-fokozattal rendelkezett (ez azt jelenti, hogy elvégezte az egyetemi alapképzést, ami általában három évet jelent). A másik kórházi kezelőorvosról pedig az derült ki, hogy neki még ennyi köze sincs a hivatalos tudományhoz, mivel képzést igazoló papírjai mind hamisítványoknak bizonyultak.

A jelenség Indiában több mint elterjedtnek számít, állítólag csak a fővárosban több mint negyvenezer áldoktor dolgozik a gettóktól a kórházakig. Ezek az emberek, akik gyakran maximum csak a nyolc általánost végzik el, gyakran egyszerű munkásokként vagy segítőként kezdenek a kórházi ranglétrán, majd ellesnek pár fogást, megértenek pár szót, szereznek pár hamis papírt, és máris praktizálni kezdenek… Indiában egyre több törvényt és kényszerítő szabályt hoznak az álorvosok ellen, ám ezek meglehetősen hatástalanok, mivel általában nincs, aki betartassa őket…

Ha az indiai álorvosokról beszélünk, nem mehetünk el szó nélkül a jelenség egyik nyilvánvaló oka mellett, ami nem más, mint az egészségügyi ellátórendszer hiánya. A Wall Street Journal egyik újságírója írt remek cikket ebben a témában (http://online.wsj.com/news/articles/SB10001424053111904800304576474362160109454), amely azt is bemutatja, hogy mi történik az emberi döntések szintjén, amíg a páciens a gyógyító embert, vagyis az álorvost választja a profi helyett. 

A cikk főszereplője Amres Takur, aki a Bihar állambeli Bahrampurban dolgozik gyógyítóként több más társával együtt. Az államban százezer emberre jut egy orvos, miközben az előírás 7500 lenne, ráadásul Bahrampur apró, kétszobás, állami „klinikája” így is gyakran zárva van. Mikor az újságíró ellátogatott a rendelőbe, kiderült, hogy az orvos nem is tud arról, hogy ez a körzet is hozzá tartozna, ezért gyakran elküldi onnan a bahrampuri betegeket. Nem csoda, ha a szegények jobb híján olyan gyógyítókhoz fordulnak, mint Amres Takur.

A férfi akkor tanulta ki a szakmáját, amikor az apját annak idején kórházba vitte. A kórházban maradt vele, és ott megfigyelte, mit csinálnak az orvosok, asszisztensek, hogyan kevernek különféle adalékanyagokból orvosságokat. Később egy magánklinikán is eltöltött egy évet, majd felcsapott gyógyítónak. Naponta kb. 10 beteget kezel, s a módszere elég egyszerű: általában egy antibiotikumból és gyulladáscsökkentőből álló injekciót ad a páciensnek, s ha az ettől nem javul, elküldi a nagy városba, hogy ott keressen meg egy „nagy orvost”.

Nehéz lenne belekötni ebbe az eljárásba, amely árnyalja az indiai álorvosokról kialakult képet. Eszerint tehát nemcsak gátlástalan haszonszerzők, hanem olyan, self-made-man amatőrök is felcsapnak Indiában gyógyító embernek, akik a hiányzó egészségügyi ellátást igyekeznek a maguk kezdetleges módján pótolni…

A kuruzslás – vagyis a hozzáértés nélküli, ám azt tettető „gyógyító tevékenység” – leghírhedtebb történetei talán Indiából érkeznek hozzánk a legnagyobb számban. Habár az ország sok területe, főként bizonyos nagyvárosok környéke relatíve igen fejlett, sok olyan helyet találhatunk, ahol nemcsak a gazdasági, hanem az oktatási színvonal is igen alacsony – s ez nagyon kedvez azoknak a csalóknak, akik mások rossz egészségi állapotából akarnak meggazdagodni.                          

A kép megértéséhez sokat hozzátesz, ha figyelembe vesszük, hogy India még mindig az az ország, ahol kábé minden falunak sajátos, külön hit- és istenrendszere van, amely gyakran bonyolult előírásokat tartalmaz a mindennapi viselkedésre vonatkozóan, s ez kiterjedhet számos gyógyító beavatkozásra is. A helyi kultúra és hiedelemvilág annyira mélyen hatja át az emberek gondolkodásmódját, hogy azt itt, Nyugaton mi el se tudjuk képzelni. Az indiaiak túlnyomó többségét a legkevésbé sem érintették meg a fejlett világ vívmányai, olyan jól elvannak a saját hagyományaikkal. Sosem fogom elfelejteni, amikor az egyik indiai kolléganőmről, aki már több nemzetközi reklámügynökségen dolgozott világszerte, kiderült, hogy nem tudja, ki az a Michael Jackson.

A képen Dhanvantari, az orvoslás - egyik - indiai istenségének a szobra látható egy bangalore-i ájurvédikus expón. Ő mindenesetre ártatlan a kóklerségben. -- HPNadig - Wikipedia

Persze, kit érdekel Michael Jackson, ha az ember egészségéről van szó, de sajnos ez a jelenség a minimális biológiai ismeretek hiányára is kiterjed. Így fordulhat elő olyasmi, mint a kilkotti asszonyok tíz évvel ezelőtti meggyilkolásának a története. A dárdzsílingi teaültetvények körzetében lévő faluban járvány pusztított, a falu gyógyító vénei pedig kisütötték, hogy azt bizonyos asszonyok rontó tevékenysége okozza. Egyetlen nap alatt öt – még élő – asszony koponyájába vertek szöget, és a közeli folyóba dobták őket zsákba varrva. Becslések szerint a mai napig évente több száz ember halálát okozzák ez ehhez hasonló esetek.

Ennél is sokkal gyakoribb azonban, hogy gyógyító emberek komoly ellenszolgáltatásért cserébe kezelik a pácienseket a legkülönfélébb módokon: étrendváltoztatással, füstöléssel, mindenféle gyógyhatásúnak mondott anyagok előírásával, illetve egészen gyakran „hivatalos” gyógyszerekkel is, amelyeket vagy a megfelelő módon használnak fel, vagy nem. Egyesek közülük még operációkra is vetemednek. E gyógyítók közül sokan egész nagy hírnévre tesznek szert, és híveik úgy ünneplik őket, mint a földre szállt isteneket vagy mint a megvilágosodott lényeket. Még szentképeket is nyomtatnak róluk, amelyeket csodatévőknek tartanak.

A múlt század nyolcvanas éveitől kezdve azonban ennek a hagyományos szakmának, amely a valódi segítségnyújtás és az üzletszerű csalás határán egyensúlyoz már régóta, komoly ellenlábása támadt. Ekkoriban alapította meg ugyanis Narendra Dabholkar orvos „a vakhit eltörlésén dolgozó bizottságot”, amely azóta már országszerte kiterjedt harcot vív vallásos tévhitek, a fekete mágia, a hiszékeny emberek bizalmával visszaélő kuruzslók ellen. Természetesen Dabholkar és szervezetének tevékenysége komoly ellenérzésket keltett, hiszen valami olyasmi ellen vette fel a harcot, amely az ősi hagyományban és a nemzeti pszichében gyökeredzik.

Az orvost tavaly augusztusban lőtte le egy merénylő, akinek a kiléte máig ismeretlen, az indiai parlament pedig másnap fogadta el azt a törvényt, amelyet már évtizedek óta szorgalmazott – ezzel utólag is megkoronázva az életművét. A jogszabály többek között bűncselekménnyé nyilvánította azt is, ha valaki gyógyító vagy épp rontást hozó varázserőt tulajdonít önmagának.