Egészség. Trend?

A teljesen nyíltan és persze üzletszerűen folytatott kuruzslásra gyakran csak akkor irányul figyelem, amikor bulvártéma válik belőle. Magyarországon a szabályozás ugyan szigorú e téren (persze, az Egyesült Államokéhoz képest kismiska), ám az ellenőrzés legalábbis hektikus és hiányos. Pszichológusok panaszkodtak nekem egyszer, hogy halálba vegzálják őket a felügyeleti szervek, hogy pontosan milyen foglalkozásokat tartanak (aki ugyanis nem vált klinikai pszichológussá, az elvben csak önismereti órákat tarthat, terápiát nem végezhet), miközben mindenféle auragyógyítók, asztráltestkezelők és családállítók úgymond „szabadon garázdálkodhatnak”, a hivatalos pszichoterapeutáknak nem egyszer többletmunkát adva. El kell azonban ismerni, hogy nem kizárólag a szakmai/törvényes felügyeleten múlik, miféle kóklerek garázdálkodhatnak az egészségügy farvizén.

Az egyikük nemrég egy híres színész „gyógykezelése” kapcsán került a reflektorfénybe. Mivel más nagyon jól megírták már ezt a témát, tőlem talán szokatlan módon egyszerűen csak idelinkelem az ezzel kapcsolatban született cikkeket:

http://index.hu/belfold/2014/08/22/nem_doktor_de_gyogyit_vagy_csak_marketingzseni/

http://index.hu/belfold/2014/08/22/olelgessen_fakat_de_csak_delelott/

Mindig is léteztek olyan emberek, akik gyógyulást ígértek másoknak, ám amire mindezt alapozták, enyhén szólva is ingatag volt. Különösen igaz a nyugati civilizációra, hogy amíg az orvostudomány fejletlen volt, addig nem is az ígéretek igazságtartalma, hanem inkább az uralkodó ideológia alapján különböztették meg, ki cselekedett megalapozottan, jó szándékkal, és ki nem. Az orvostudomány fejlődésével párhuzamosan jelent aztán meg a nyugati civilizációkban a kuruzslás modern fogalma, amely ma már gyakran a nemzeti büntető-törvénykönyvekben is benne van. A nálunk hatályos Btk. szerint például:

Aki ellenszolgáltatásért vagy rendszeresen az orvosi gyakorlat körébe tartozó tevékenységet jogosulatlanul fejt ki, vétség miatt egy évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

A büntetés bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztés, ha a kuruzslást az orvosi gyakorlatra jogosultság színlelésével követik el.

Főképpen a kulturális és a jogi környezettől függ, mennyire veszik komolyan ezeket a szabályokat. Az Egyesült Államokban például véresen komolyan. Egyszer végignézetett velem egy meglehetősen tájékozatlan, de nagyon lelkes fiú néhány híradórészletet, amely egy volt rákbeteg bebörtönzéséről szólt – ekkoriban a limfómám miatt épp kemoterápiában részesültem, vagyis elég közelről érintett a sztori. A történet szerint az észak-amerikai fiatalembernél rákot diagnosztizáltak, amelyet saját elmondása szerint ő nagy mennyiségű keserűmandulával gyógyított meg. Ezek után ő mindenféle ellenszolgáltatás elvárása nélkül nekiállt az interneten, sőt tévéshow-kban reklámozni a szert, míg aztán le nem tartóztatták, és 30 év (!) börtönbüntetésre nem ítélték, amit alighanem még mindig tölt. Felháborító, ugyebár… Lelkes ismerősöm azzal is „bizonyította” a keserűmandula daganatölő hatását, hogy ő négy éve mindennap megeszik belőle pár szemet, és lám, azóta sem rákos (habár sosem volt az), de mérgezést sem szenvedett.

Nos, az ügynek persze van egy másik odala is. A csonthéjasok – pl. barack, keserűmandula – magjának a héjában előforduló amigdalint, illetve félszintetikus megfelelőjét, a laetrilét a 19. században szintetizálták, s már akkoriban próbálkoztak rákellenes szerként használni – sikertelenül. A kémia nevén cianogén glüközidnak nevezett szerrel aztán a múlt század húszas éveiben whisky-ízesítés céljából is kísérletezett egy bizonyos Ernest Krebs, akinek a fia, dr. Ernest Krebs az 1950-es években kezdte használni daganatellenes terápiákban. Habár addigra már számos kutatásban kudarcot vallott a szer, Krebs hatásos marketinget épített köré, kezdetben az állítva, hogy az anyag gyógyítja a rákot, majd hogy féken tartja, végül, hogy megelőzi – ekkor nevezte el B-17 vitaminnak. Az 1980-ban – lényegében a marketing okozta társadalmi nyomásra – elvégzett újabb vizsgálat során 178 jó állapotú, daganatos beteget kezeltek a szerrel. A kezelés után 21 napon belül a betegek 54%-ánál állapították meg a betegség súlyosbodását, 7 hónap után pedig az összes páciensnél. 5 hónap múlva a betegek 50%-a halott volt, 8 hónap után a betegeknek a 15%-a volt már csak életben.

A képen egy hunza, más néven burusó férfi. Az elzárt völgyek között élő népcsoporttal sokat példálóznak az amigdalint reklámozók, mondván, a sok barackmagot és mandulát fogyasztó emberek rendszeresen eléltek 120 évig is. Ma már tudjuk, hogy ez lényegében mese. - Woudloper, Creative Commons

A sok súlyos kudarc ellenére az amigdalin/laetrile ma is reneszánszát éli. Elég csak rákeresni az interneten, valamiért különösen Mexikóban népszerű – ahol a szabályozás nagyon is megengedő –, a világháló tudorai szerint olyan is jön a legjobb minőségű cucc. De aki nem sajnálja a pénzt – értsd: eléggé kétségbe van esve –, az Magyarországon is könnyedén beszerezheti, akár hazai webshopokban is kapható komoly tízezrekért. Mikor nézegettem az ezzel kapcsolatos hazai internetes népköltészetet, akkor találtam ezt a fórumbejegyzést: „7 éves kisfiamnak kiújult a daganata. Az orvosok lemondtak róla. Megrendeltem a B17-et, de 15-20 napot nem tudunk várni. Amíg megérkezik a gyógyszer, megvennék valakitől egy doboz krémet, hogy mihamarabb elkezdhessük a terápiát. Nagyon megköszönöm, mert életbevágó.”

Azt hiszem, nem kell további kommentár, hogy megértsük, milyen mélységei is vannak a kuruzslásból eredő tisztességtelenségnek – és azt is, hogy akiken élősködik, azok gyakran a legkétségbeesettebb s ezért a legkiszolgáltatottabb emberek. Ennek fényében mindenképpen érdemes elgondolkodni azon, mennyire túlzás a bevezetőben említett fiatalember 30 éves börtönbüntetése…

Általában kuruzslásnak nevezzük azt, amikor valaki bizonyíthatatlan hatékonyságú módszerekkel próbál valakit a betegségéből meggyógyítani. Érdemes azonban ezt a kategóriát is kettébontani, tudniillik nagyon gyakran fordul elő az is, hogy valaki elvileg hatékony módszerekkel dolgozik, ám valójában nem rendelkezik a gyógyító valódi kompetenciáival – pl. azt hazudja, hogy orvosegyetemet végzett.

Az alternatív gyógyászati módszerek virágzásának az egyik legtermékenyebb terepe az a terület, ahol a modern nyugati tudomány határai húzódnak (pl. daganatos betegségek, cukorbetegség, allergia) – mindezzel az elmúlt héten foglalkoztunk. Nem biztos azonban, hogy az adott tudományterület fejletlensége okozza az alternatívák megjelenését – lehet, hogy az ellátórendszer fejletlensége.

Bármilyen fejlett országban éljünk is ugyanis az egészségügyi ellátást tekintve, számos olyan probléma, illetve életterület létezik, amelyet a hivatalos intézmények elégtelenül kezelnek. Magyarországon például jellegzetesen ilyenek a testi rehabilitáció (gyógytorna, manuálterápia stb.), a mentális zavarok (pszichoterápia), illetve az életmódterápia témái (pl. elhízás, dohányzás). A tudomány mai állása szerint egy közepesen súlyos depressziót vagy éppen idegbecsípődéssel járó derékfájást nagyszerűen meg lehet gyógyítani, sokszor gyógyszerek nélkül is, ám aki belefutott már hasonló problémákba, az pontosan tudhatja, hogy minálunk az intézményrendszer ehhez elégtelen.

Az elmúlt 2-300 év természettudományi (és gazdasági) fejlődése megmutatta, hogy széles néptömegek élete hosszabbítható meg, életminősége tehető jobbá. Mindez igenis kinyitotta az emberiség számára a remény szelencéjét: talán egyszer elérhető a halálmentes élet is… E jelenségekkel párhuzamosan ugyanakkor nyilvánvalóvá váltak a tudomány határai is, hiszen bármilyen sokáig is élhetünk őseinkhez képest, egy csomó betegség és fizikai állapot létezik, amelyekkel egyelőre nem sokat tudunk kezdeni, valamint egyelőre úgy tűnik, hogy mindenkinek meg kell halnia valamitől.

Mióta elkezdtem ezt a blogot és Facebook-oldalt, azóta kerülgetem ezt a témát, ám mára beláttam, hogy ez lassan lehetetlen lesz. Mivel sokat beszélünk a gyógyítás, gyógyulás új módszereiről, illetve sok szó esik arról  is, hogyan integrálhatók más tudományok felfedezései, illetve a régi, hagyományos gyógyítás módszerei a mai orvostudományba, lehetetlen, hogy az ember ne fusson bele abba a kérdésbe, milyen vonzatai vannak az egészségről, valamint a gyógyításról való beszédnek az erkölcs és a jog terén. Egyszerűen belátható, hogy magának az orvostudománynak is gyakran „ki kell mozdulnia a saját komfortzónájából” ahhoz, hogy fejlődni tudjon – mindez pedig rendszeresen azt eredményezi, hogy ellenőriz(het)etlen módszerekkel, az általánosságok szintjén igaznak tűnő, a konkrétumok szintjén azonban megfoghatatlan állításokkal szembesülünk.

A kineziológia fogalmával több ismerősömön keresztül ismerkedtem meg, köztük volt a feleségem is. Mindegyikük úgy írta le ezt a módszert, hogy van ugyan benne valami, de őrajta nem segített, illetve egy idő után nem volt hozzá türelme – ez utóbbi pedig, úgy látszik, főként azért fogy el, mert az emberek kevéssé értik, tulajdonképpen mi is történik velük, miért is jó az nekik, amikor különböző gyakorlatsorokat kell ismételgetniük (mondjuk, a karjukkal körözni, más formákat leírni, mindennap 5–10–20 percig) vagy azt mantrázniuk, hogy „Boldog vagyok, és megbocsátok az anyámnak. Többé nem haragszom rá, amiért erőszakos volt velem.” Természetesen attól, hogy nem értjük, hogy működik a dolog, még működhet – melyik mezei páciens tudná elmagyarázni az antibiotikum működését?

George Goodheart, az alkalmazott kineziológia megalapítója szerint „A test soha nem hazudik, ha a megfelelő kérdést tesszük fel a megfelelő módon.” Kevés kijelentéssel tudnék ennél jobban egyetérteni, habár lehet, hogy komoly vitáim lennének a kineziológusokkal, ha a megfelelő módot meg kellene határozni. (A kineziológia eredetileg egyfajta sporttudomány. Ezekben a posztokban azonban az ettől eltérő szemléletű és fókuszú módszerrel foglalkozom, amelyet a „goodheartisták” alkalmazott kineziológiának hívnak, és számos, további, alternatív elnevezés is létezik. Az egyszerűséget kedvéért most ezeket mind kineziológiának fogom hívni.)

Végeredményben az alkalmazott kineziológia alapmódszere semmiben sem különbözik az orvostudomány szokásos eljárásától, miszerint először diagnosztizáljuk a betegséget, majd pedig meggyógyítjuk azt.

Habár a kineziológus elfogadott természtgyógyász szakma Magyarországon, nem nevezhetnénk egységes megközelítési módszernek. Rövid kutató tájékozódás alapján is nyilvánvaló válik, hogy ahány kineziológus, annyi kineziológia létezik hazánkban. Van, aki hipnoterápiával, van, aki buddhizmussal, megint mások asztráltestelmélettel vegyítik a kineziológiát. (Az igazsághoz tartozik, hogy alkalmazott kineziológiának csak az ezen elméletek egy részét szabad hivatalosan nevezni, ám mivel a kineziológia eredetileg egyfajta sporttudomány, ezekben a posztokban az ettől eltérő szemléletű és fókuszú módszert gyakran alkalmazott kineziológiának nevezem az egyszerűség kedvéért.)

Ha már a tánc- és mozgásterápiáról ennyit beszéltünk, talán nem árt, ha a kineziológia tudományával is foglalkozunk. Először is nem árt tudatosítani, hogy amit a napjaink médiájából és közbeszédéből tájékozódó ember kineziológiának vél, azt a tudományos közmegegyezés szerint leginkább „alkalmazott kineziológiának” hívják.