Egészség. Trend?

Habár a mozgásterápiát kezdetben főként „mentális fejlődésre”vagyis lelki eredetű zavarok kezelésére használták, nagyon hamar kiderült, hogy a mozgásukban korlátozottak is sokat profitálhatnak belőle. Ahogyan azt a múlt héten is láttuk (http://egeszsegtrend.blog.hu/2014/08/08/mozgaskorlatok_egy_elmeny_eleve_elveszett), sokféle oka és megjelenése lehet a mozgáskorlátozottságnak, lehet vele született probléma, sérülésből vagy (jellemzően időskori) megbetegedésből adódó, ám úgy tűnik, hogy szinte mindegyik esetben sikeresen vethető be a mozgásterápia. 

Magyarországon hivatalosan a lakosság kb. 4–5%-a korlátozott a mozgásában – ez az arány évtizedekkel korábban még alacsonyabb volt. A növekedés okai többrétűek: egyfelől az egészségügy és a szociális ellátórendszer egyre könnyebben deríti fel és a diagnosztizálja ezeket a problémákat; másfelől a társadalmunk egyre idősebbé válik, és az öregség bizony fontos rizikófaktor, ha a mozgáskorlátozottság kialakulását nézzük. Az, hogy ilyen magas arányban fordul elő ez a probléma – s ez a világon sehol sem különbözik drámaian –, bizony komoly kihívásokat támaszt a társadalmunk számára. Arról a hagyományos szemléletről ugyanis, amely a mozgásukban korlátozottakat egyszerűen betegnek nyilvánítja, és mondjuk kórházakba, egyéb intézekbe zárja, rég kiderült, hogy nagyon rossz életminőséget biztosít ezeknek az embereknek, akik gyakran elég okosak és elszántak lennének ahhoz, hogy eltartsák és ellássák magukat.

A poszttraumás stresszzavar egy másik olyan mentális probléma, amelynél a mozgásterápiát sikerrel szoktál bevetni.

Ennél a pszichikai betegnél az embert valamilyen nagyon sokk, trauma érte. Általában valamilyen katasztrófa vagy baleset túlélőinél szokták felfedezni ezt a problémát, de például bűncselekmények vagy épp családon belüli erőszak áldozatai is beszámolnak a zavar tüneteiről. A poszttraumás stresszzavarban szenvedők valamilyen módon újra- és újraélik azt a sokkot, amelyet korábban valósan megéltek, és nem tudnak ettől az élménytől szabadulni annak ellenére sem, hogy a trauma óta sok hónap múlott el.

A tánc- és mozgásterápiát számos egészségi probléma esetén sikeresen szokták bevetni, legyenek azok inkább tudati vagy inkább fizikai természetűek.

Ami a mentális problémákat illeti, számos olyan gond esetén lehet sikeres a mozgásterápia, olyan esetekben is, amelyeket nem neveznénk éppen diagnosztizálandó pszichikai zavarnak: „Kirúgtak a munkahelyemről és magam alatt vagyok.” „Boldogtalan a házasságom.” „Túl kövérnek tartom magam, de nem tudok lefogyni.” A mozgásterápia erejét ezekben a szituációkban gyakran az adja, hogy az ember gúzsba kötő fogalmak nélkül kísérletezhet a testével s egyben a tudatával.

Van azonban néhány olyan mentális zavar, állapot, amelyeken különösen sikeresen lehet segíteni ezzel a módszerrel. Az egyik ilyen az autizmus, amelyet egyre nagyobb számban diagnosztizálnak világszerte. Különféle becslések 1–4 %-ra teszik az autizmus előfordulását a földi lakosságban, ami – ha jobban meggondoljuk – igen magas szám. Az autizmust döntően genetikai s csak részben szociális tényezők okozzák, s a lényegét egyszerűen talán úgy emelhetjük ki, ha azt mondjuk, hogy az ember a környezetéből érkező ingerekre – legyen az a fizikai környezet vagy más emberek – a megszokottól különbözően reagál. Például előfordulhat, hogy ráköszönünk egy ismerős autistára, és kedvesen, de egyben rutinszerűen a hogyléte után érdeklődik, ő pedig hirtelenjében nem tud mit kezdeni ezzel az ingerrel, zavarba esik, és elrohan vagy éppen furcsán, érthetetlenül motyog valamit.

A problémát az okozza, hogy autista embernek már az észlelése is eltérő. Például normál hangon beszélünk hozzá, de az neki túl hangos. Vagy nem érti, hogy ha túl távol áll a másiktól, akkor nem alakulhat ki a kommunikáció. Az ilyen problémával élők jó része ezért gyakran a saját világába menekül, jellemzően nem szívesen mozdul ki otthonról.

A képen egy autista kisgyermek sorba rendezte a játékait, majd elszunnyadt mellettük. Nancy J Price - Wikimedia Commons

A táncterápiás folyamat fejleszti az autisták korlátozott mozgáskoordinációját és javítja a saját testük észlelését is, mivel egy olyan befogadó–kísérletező közegben próbálkozhatnak a testük használatával, amelyet a „normál” élet nem ad meg. Ha egy ilyen korlátozott, ám egyben játékos térben sikerélményt szerez egy ilyen problémától szenvedő ember, gyakran nagyobb önbizalommal vág neki a külső térnek, „a nagyvilágnak” is.

Az autistákkal foglalkozó mozgásterápiás csoportoknak gyakori eszköze, hogy a folyamat végeztével improvizáción alapuló táncszínházi előadást hoznak létre, valódi közönség előtt. Mindez szintén segít a résztvevők gátlásainak az oldásában, s segíti a további szociális beilleszkedést.

A más néven kifejezésterápiának vagy egyszerűen csak mozgásterápiának is hívott módszert használó foglalkozások természetesen nagyon sokfélék lehetnek. Magyarországon főként a csoportos foglalkozások terjedtek el – ilyenkor hetente-kéthetente egyszer-kétszer találkoznak a résztvevők és a terapeuta. A terápia ideje alatt (amely egy-két év szokott lenni) szigorú fogadalmat kell tenniük, miszerint a foglalkozásokon kívül nem találkoznak, nem kommunikálnak egymással – ez segíti, hogy a csoportfolyamat zárt, követhető legyen mindenki számára. Hazánkban mostanában terjednek el az egyéni mozgásterápiák, amelyeken csak egyetlen páciensre kell figyelnie a terapeutának.

Ahogyan arról a múlt héten is írtam (http://egeszsegtrend.blog.hu/2014/07/04/a_tanc-_es_mozgasterapia_alapjai), a mozgásterápiás megközelítés egyik fontos alapköve az a tény, hogy személyiségünk kialakulásának első évei nyelvi eszközökkel gyakran nem érhetők el. Mindez egyébként nem jelenti azt, hogy ezt a módszert kizárólag kora gyerekkori lelki sérülésék gyógyítására használnák.

Amint korábban említettem, ennek a módszernek az elvi alapjait tulajdonképpen minden ember ismeri, ám annál kevesebb használja. A legtöbbünk számára a nyelvhasználat jelenti az elsődleges beszédet – pedig a testünkkel végzett kommunikáció minden bizonnyal alapvetőbb, egyszerűen azért, mert fejlődésünk egy korábbi szakaszához nyúl vissza. Nemcsak az újszülött képes bizonyos mozgások végrehajtására, hanem már a méhben fejlődő magzat is. A születés után pedig a test lesz az anya és gyermeke között beszélgetés legfontosabb közvetítő közege az evéstől a tisztába tevésen át az ölelésig vagy a ringatásig.

A mozgás- és táncterápia szerintem alig ismert jelenség Magyarországon. Pedig sok olyan ember veszi (vehetné) hasznát, akiken a „hagyományos”, alapvetően beszélgetésen alapuló pszichoterápiák nem tudtak segíteni. Kevesen tudják azt is, hogy a táncterápia világszerte tudományosan elismert pszichoterápiás módszer.

A táncot az emberiség már évezredek óta használja gyógyító, önismereti, illetve „lélekfelszabadító” célokra, nem véletlen, hogy számos vallásos és spirituális szertartásnak a mai napig része a tánc. Ahhoz azonban, hogy a tánc a nyugati tudomány által is elismert terápiás módszerré váljék, arra is szükség volt, hogy a 19. és a 20. század folyamán egy új „táncfilozófia” szülessék, vagyis egy olyan új szemlélet is elterjedjen, amely a táncot nem egyszerűen előadóművészetnek tekinti, hanem egy olyan jelenségnek, amelyben a test és a tudat kölcsönösen hatnak egymásra  – vagyis nemcsak a tudat hoz létre mozgást, hanem a mozgás is módosít a tudat állapotain. Ennek a táncelméletnek a megalapozásában egykori honfitársunk, a hazánkban kevéssé ismert Lábán Rudolf (1879–1958) is részt vett – az ő táncleíró rendszerét a mai napig használják a modern tánc mozdulataink a feljegyzésére.

Lábán Rudolf berlini tánciskolája, 1929 - Deutsches Bundesarchiv, Wikimedia Commons

Azt hittem, már minden lényeges alternatív terápiáról hallottam, amelyet manapság a nyugati világban gyakorolnak, ám úgy látszik, mindig van új a nap alatt. Egy barátom nemrég ugyanis azzal lepett meg, hogy nemsokára egy olyan tanfolyamra megy, ahol kranioszakrális terápiát tanítanak neki. Hát, olyan szép neve van ennek a módszernek, hogy kénytelen voltam utánanézni, mi fán is terem.

A pszichiátria tulajdonképpen mindig is arra törekedett, hogy a nyugati típusú orvostudomány modellje alapján gyógyítsa az egyes mentális zavarokat – ám a tudomány sokáig nem volt elég fejlett ahhoz, hogy ezt az igényt valósággá formálja. Emlékszem, még egyetemista voltam, ültünk a büfében, és közösen nézegettünk egy napilapot, amely a japán Tudományos Kutatások Minisztériuma futurológiai előrejelzését ismertette az elkövetkező ötven évre. Kábé 1995 lehetett. Az akkor japán előrejelzők úgy gondolták, hogy 2015-ben már lakott települések lesznek a Holdon, 2030-ra mindenféle rákfajtát meg fognak tudnak gyógyítani, ám a legkésőbbi időpontra a szkizofrénia gyógyítását tették.